Egy bronz fej - Edo - Nigéria (Nincs minimálár)
07
napok
14
óra
12
perc
15
másodperc
Jelenlegi licit
€ 81
Nincs minimálár
Szakértő
Julien Gauthier által kiválasztva
Tíz év tapasztalat a történelmi fegyverek, páncélok és afrikai művészet terén.
Becslés € 2 500 - € 3 000
 | 81 € | |
|---|---|---|
 | 76 € | |
| 71 € | |
Catawiki Vevővédelem
A befizetést biztonságban megőrizzük, amíg a termék kézbesítése meg nem történik. Részletek megtekintése
Trustpilot 4.4 | 142824 vélemény
A Trustpilot-on kiváló értékelésű.
Bronzfej, címével „A bronze head”, Nigériából, Edo kultúra, tömeg 4,4 kg, magasság 30 cm, közepes állapotban.
AI-támogatott összefoglaló
Leírás az eladótól
Bronzban Edo Memorial fej Benin City, Nigéria
A monumentális fémfej egy széles, kissé kiugró alap fölé emelkedik. Hosszan nyújtott nyaka számos vízszintes bordákkal van körbevéve, így sűrű gyöngysorok hatását kelti. Az arc erőteljesen faragott: tágra nyílt, mandula alakú szemek, erőteljes orr, kidolgozott ajkak és kiemelkedő áll határozza meg annak physiognómiáját. Finoman metszett részletek ábrázolják a frizurát és az arccsontokat. A fej koronáján egy megragadó nyílás található. A sötétbarna vagy fekete felület zöldes oxidáció részleges jeleivel hangsúlyozza a lakat tömegét.
Az Edo nyelvben uhunmwun elao néven ismert ilyen emlékfejek a Benini Királyság történelmi court-artjának egyik legfontosabb alkotásai közé tartoznak. A Benin Cityben élő szakműhelyek ötvödei által készültek a kipréselt viaszból ötvözött korfúrási eljárással, és elhunyt obák vagy magas rangú dignitarusok oltárán helyezték el őket. A magas, gyűrű alakú nyak a kincs értékét, a királyi méltóság központi jelvényeit sugallja. A koronán lévő nyílás egy faragott elefántcsont agyar befogadására utalhatott, így a fej és az agyar egy dinasztikus emlékegyüttesbe olvadt. A pontos dátum vagy az ábrázolt személy azonosítása provenance és technikai vizsgálat nélkül nem lehetséges.
Irodalom (kivonat):
P aula Girshick Ben-Amos: The Art of Benin. London 1995.
Philip J. C. Dark: An Introduction to Benin Art and Technology. Oxford 1973.
Barbara Plankensteiner (szerk.): Benin: Kings and Rituals. Court Arts from Nigeria. Vienna 2007.
A FOTÓ (utolsó fotósorozat)
A történelem vére
Mi történik, ha Judith már nem Holofernes fejét ragadja a kezébe, hanem egy Beninről származó bronzfejet? A kortárs vizuális koncepció összecsapja az európai művészettörténetet és az afrikai memória kultúráit – és egy megszokott gyarmati narratívát egészen kényelmetlen kérdéssé alakít.
A téma már maga a megértés előtt felismerhető. Egy fiatal nő ül egy üres szobában. A feje borotvált, ruhája fehér, alig díszített. A kezében egy sötét bronzfejet tart. A ujjai közül vér folyik le, és a halvány anyagon keresztül. A jobb oldalán egy kés hever. Mögötte egy régi tükör mutatja a jelenetet másodszor is, de csak elmosódott bábulatként. A nő és a fej ott mozgásban bomlik fel, mintha már egy másik időhöz tartoznának.
Az európai művészettörténet erre a konstellációra erőteljes mintát ad: Judith és Holofernes. A reneszánsz óta a Bibliából vett történet — egy széderi törzsi hadnagy, akit Judith csábít el és feje felkínít — az egyik legnagyobb téma az európai festészetben. Körülbelül 1600 körül Caravaggio ezt a történetet a művészettörténet egyik legzavaróbb erőszak-színterévé tette. Judit a kardot tartja, Holofernes ordít, a nyakról vér spriccel. A festmény nem a erőszak emlékét ábrázolja, hanem annak közvetlen pillanatát.
A kortárs átértelmezésben ez a pillanat már elmúlt. A kés le van tétve. Holofernes holtteste nyom nélkül maradt. És a fej helyén egy afrikai műalkotás áll, amely feltétlenül eszmévé teszi a történelmi Benin Királyság bronzait.
A jelenet tehát a bibliai birodalomtól a történelem birodalmába lép.
Szinte alig található olyan csoportja a nem-európai művészeteknek, amely jelenleg annyira politikailag megkérdőjelezett, mint a Benin Bronzok. A 1897. évi brit Benin City elfoglalása óta és a királyi palota kifosztása óta a koloniális erőszak jelképeivé váltak. Ezrek kerültek Európába és Észak-Amerikába. Ma a visszaszolgáltatás vitáinak középpontjában állnak.
A művészettörténész Bénédicte Savoy olyan erőteljes metaforikus nyelvet dolgozott ki az elrabolt afrikai kulturális tárgyakért, amelyek egy részletekbe menő és erőszakos előéletet hangsúlyozzák. A közbeszédben tehát a vér, amely ezekhez a tárgyakhoz tapad, elsősorban a gyarmatosítás véres történetét jelzi.
A kép szó szerint viszi ezt a gondolatot – és láthatóvá teszi. Ugyanakkor ezzel egyidejűleg bonyolítja azt.
Kinek a vére látható valójában?
1897 előtt
A kérdés finom, mert érinti azt a narratív szerkezetet, amely mára már kiismerhetővé vált. Egyrészt európai gyarmatosítók állnak, másrészt afrikai áldozatok. A 1897-es eseményeknél ez a ellentét a történelmi realitást írja le: brit csapatok megtámadták Benin Cityt, a palotát kifosztották, az Oba lemondatták, és számos műtárgy kikerült az országból.
De Benin történelme nem kezdődött az angolok érkezésével.
évszázadokon át a királyság politikailag és katonailag erőteljes állapot volt. Művészete nem a hatalomtól mentes térből származott. A híres bronzok az Oba udvari kozmózusához tartoztak. Dinasztiás emlékezést, vallási kontextusokat és királyi hatalmat fejeztek ki. Benin háborúkat folytatott, területet bővített, és volt időnként szükség az Atlanti- rabszolga-kereskedelemben is. A rituális gyilkosságok is részei voltak a korok és kontextusok történelmének, bár ezt a témát különösen gyakran túlozták meg európai és későbbi gyarmati beszámolókban, hogy igazolják a birodalmi beavatkozást.
Egymás kizárása nem érvényesül.
Benin prekoloniális erőszaktevékenysége nem igazolja sem a brit inváziót, sem az 1897-es kifosztást. Viszont a gyarmatosítás sem rendezi vissza múlt időben a 1897 előtti évszázadokat a csupán békés áldozatok történelmévé.
Ezt a köztes teret használja a kép Judithjának.
Afrikai Judith
Ő nem európai nő egzotikus környezetben. Sokkal inkább ellentétes irányba halad a képzőművészeti ikonográfiában: egy afrikai alakokja részesedik az egyik leghíresebb motívum közé a európai művészettörténetben.
Ez több mint egy bőrszín-változás.
Mert Európában Judith azok közé a bizonytalan figurák közé tartozik, akikben az áldozat és az elkövető, a szépség és az erőszak, a szabadság és a kegyetlenség alig választható el egymástól. Azért öli meg, hogy megmentse népét. Pont ezért minden korszak mást jelenthet benne: erény, kísértés, politikai szabadság, női hatalom vagy férfi félelem.
Az új képen a fiatal afrikai nő ezt az ambivalenciát vállalja. Nem tűnik sem színtiszta győztesnek, sem tiszta áldozatnak. A tekintete a kezében tartott fej felé irányul. Nem úgy mutatja be, mint trófeát. Szinte úgy tűnik, mintha valami olyasmit szemlélné, aminek története az övé is, mégis nem teljesen birtokolható.
Ennek következtében valami rendkívüli történik: Afrika nem illeszkedik be egy európai történelmi művészettörténetbe. Inkább egy európai képrajzi sémát használnak a kortárs európai felfogás Afrika történetéről.
Holofernes eltűnt. A megmaradt az, hogy hol helyezkedik el a képen belül.
És talán éppen ez az üres hely döntő.
Ki van here levágva itt?
Az aktus szimbolikus levágásként értelmezhető egy gyarmati mítosz esetében. De nem a megszokott értelemben, amely szerint a régi európai narratívákat feltétlenül fel kell váltani egy posztkoloniális ellen-narratívával.
Ami kivágásra kerül, inkább az a gondolat, hogy a történelemnek nincs egyetlen, morálisan egyértelmű tulajdonosa.
Ez teszi a művet érdekessé a kortárs viták számára. Túl egyszerű posztkoloniális vizuális nyelv megőrizheti anélkül a nézőpontot, hogy felül tudná múlni. Ha Afrika történelmét főként az európai erőszak történeteként mondják el, Európa marad a rejtett közepe. A kontinens akkor történelmi, elsősorban azoknál a pontoknál, ahol a fehér férfiak belépnek a történetébe.
A Benin Bronzok ellentmondanak ennek a leegyszerűsítésnek jelenlétével.
Róluk beszélünk egy rendkívül fejlett udvari kultúráról, a fémművességről és művészi virtuozitásról, vallásról és ősáról – de egyben a monarchiáról, a hierarchiáról és a hatalomról is. Nem csak a kifosztás tehető felelőssé a politikussá válásáért. Politikai volt már a brit katonafegyverek érintése előtt is.
A kép vért tartalmazó vonala ezért különös időbeli mélységet ölt. Bizonyos értelemben 1897-re utalhat. De nem korlátozható csak 1897-re.
Egy tükörtartó, amely semmit sem magyaráz meg
Talán ezért van az, hogy az összetétel legnagyobb eleme a háttérben helyezkedik el.
A tükör valójában tisztázást adna. A évszázadok óta az európai festészetben a duplázás és a belépés eszközeként szolgált. Itt ellenkezőleg tesz: a tükörben a alakok elmosódottak. A nő árnyékká válik, a bronzfej pedig sötét formává.
A múlt másodszor tűnik fel — és ennek köszönhetően kevésbé különül el.
Ez meglepő módon nagyon pontos metaforát ad a kolónia történetéhez kapcsolódó kortárs közeledésre. Soha nem látjuk közvetlenül a múltat. Archivumokon, útikönyveken, etnográfiai gyűjteményeken, szóbeli hagyományokon, múzeumi leltárakon és politikai érdekek révén látjuk. A történelmi Benin is hosszú ideig európai források alapján volt értelmezve, amelyek szerzői saját érdekeket követtek. A gyarmati ábrázolások megfigyelhették a tényleges erőszakot, miközben propagandacélból túlzóvá tették azt. Mindkét állítás lehet igaz egyidejűleg.
Így a tükör gátolja a múltról készült túlságosan éles képekbe vetett bizalmat.
Vörös fehér alapon
Mégis a szín rendkívül sokat mond. Szinte mindent kihoztak a képből. A bőr színe és a tér monokróm barna és szürke árnyalata felé törekszik. Két dolog ellenáll a deszaturációnak: a fehér ruha és a vörös vér.
Az eszköz ennyire egyszerű embléma-szerű.
A fehér tisztaságot ígér; a vörös ellentmond azt.
De a vér nemcsak a bronz fején található. A nő kezére és ruhájára is ráfolyik. Így a kép megtagadja afrikai alanyát attól a fajta morális érintetlenségtől, amelyet egy a sémaképajiás által felépített áldozattörténet elképzelhetne. A figura nem áll a történelem külső oldalán és nem mond ítéletet fölötte. Be van vonva benne.
Éppen ebben a tekintetben különbözik ez a Judith az egyszerű posztkoloniális allegóriától.
Ő nem egyszerűen helyettesítette Holofernest a „gyarmatosítással”. Inkább kezében egy olyan tárgy van, amelyen különböző hatalom-történetek találkoznak: az Oba és udvarának hatalma, afrikai háborús és uralkodási történetek, európai imperializmus, az 1897-es kifosztás, a nyugati múzeum, és végül a mai restitúcióról szóló vita.
A vér nem tulajdonítható kizárólag egyik fejezetnek sem.
Talán ez a kép valódi provokációja. Nem tagadja, hogy a gyarmati erőszak vére tapad a Benin Bronzokra. Azt kérdezi, vajon a történelmi látásunk elég éles-e ahhoz, hogy a régebbi vért is észrevegye.
Így az afrikai és európai művészettörténet nem a szenvedő és az ítélő, a eredeti és az adott, vagy a középpont és a perem viszonyában találkozik. Kölcsönösen olyan képen találkoznak, amely mindkét hagyományból levágja az állítólagos egységességet.
Caravaggio Judithja Holofernest fejezi le. Ez a Judith egy lépéssel tovább megy.
Ő lefejezi azt a bizonyosságot, hogy a történelem csak egy történetet mesél.
Néhány információ és fotó mesterséges intelligenciával is generált, és ethnográfiai, archeológiai és művészettörténeti dokumentumok közzétett forrásaira támaszkodik. Minden információ és fotó szerzői jogvédelem alatt áll.
KV. FinArt Baryta papíron kb. 10 x 15 cm fotó, Passepartout 2/10-es aláírt példányokkal és TL Kotalla tesztet tartalmaz, szállítási idő két hét. A darabot Kotalla Laboratóriumban kiértékelték, a bizonyítványra még várunk. Eredmény hiányában ez a darab TL-teszt nélkül kínáltnak minősül, továbbá kora és eredeti helye tehát ismeretlen.
Bev. No. MAZ28949
Az eladó története
Wolfgang Jaenicke elköteleződése az afrikai művészet iránt nem a terepen vagy a piactéren kezdődött, hanem egy csendesebb, belsőbb térben—papírok, könyvek és az apja tulajdonában lévő tárgyak között. A Németország egykori gyarmatainak archívuma nem egyetlen történetet rendezett el; sokat sugallt. Elhívta a vizsgálódást a tisztelet helyett, és korán megtanította Jaenicke-nak, hogy a tárgyak soha nem némák. Bennük hordozzák az időt—a törés és a folytonosság ugyanabban a formában—és azt kérik, hogy olvassuk őket olyan gondosan, mint a szövegeket.
Több mint egynegyed évszázad óta Jaenicke gyűjtőként, kereskedőként és közvetítőként dolgozik, bár egyik kifejezés sem fogja teljesen megfogni a gyakorlata alakját. A régebben egy laza csoportosításban „Törzsi művészetként” emlegetett kategória soha nem tűnt számára lezárt vagy történeti kategóriának. Ehelyett ez élő hagyományok összessége, amelyek folyamatosan a jelennel alkudoznak. Akademiai képzése — etnológia, művészettörténet és összehasonlító jog — nyelvtant adott. A nyelvet magát máshol tanulta. Maliban, Kamerunban, Elefántcsontparton, Burkinában, Togóban és Ghánában a tudás lassan alakult ki, többszöri találkozások révén, amelyek kapcsolatokká fokoztak, és amelyekben a bizalom nem egyetlen lépésben, hanem évek alatt épült.
Mali lett e tapasztalat gravitációs közepe. 2002 és 2012 között Jaenicke Bamakoban és Séguban élt és dolgozott, ahol a Tribalartforum nevű galériát vezette a Niger folyóparton. A tér nem könnyű időrendi rendet követett. Szobrok és kerámiák megosztották a helységet a fényképezéssel, és Malick Sidibé művei—a 1970-es évek mali fiatalságának magabiztos és exuberáns képei—a régebbi rituális formák mellett lógtak. A hatás nem nosztalgikus volt, hanem tisztító: a múlt és a jelen nem kizárják egymást; egymást élesítják.
A 2012-es háború hirtelen véget vetett ennek a fejezetnek, ahogy a háborúk általában teszik. De a munka nem olvadt fel. Aguibou Kamaté-vel együtt Lomé-ba, a helyekhez közelebb, ahol sok tárgy ered, és ahol azok útjai tovább haladnak, újra összegyűltek. 2018 óta Berlin a térkép másik pontjává vált. A Galerie Wolfgang Jaenicke most a Charlottenburg kastély közelében működik, egy kis specialistákból álló csapat támogatásával. Fókuszában különösen a Nyugat-afrikai bronzok és terrakották állnak—föld és tűz formálta anyagok, és az emlékezet olyan formái, amelyek nem könnyen fordíthatók le.
Ami Jaenicke gyakorlatát megkülönbözteti, nem csupán földrajzi kiterjedése, hanem belső feszültsége. A terepmunkát a forráskutatással párosítja; a kereskedelmet úgy kezeli, mint a felelősséggel elválaszthatatlan részt. Múzeumokkal és tudományos kezdeményezésekkel együttműködve a keringést nem kivonásként, hanem befejezetlen etikai folyamatként fogalmazza meg. A cél nem a tárgyak világból való eltávolítása és lezárása, hanem olvashatóan tartása benne—hagyva, hogy tovább szólaljanak meg, még akkor is, ha beszédük feltételei megváltoznak.
------------
Galerie Wolfgang Jaenicke egy berlini székhelyű galéria Nyugat-afrikai szobrászat, bronzok, terrakották, maszkolás és kortárs afrikai művészet területére specializálódott. Vezetője Wolfgang Jaenicke, akinek munkája gyűjtést, kereskedelmet, forráskutatást, terepmunkát és archív dokumentációt ötvöz.
A galéria saját beszámolója szerint Jaenicke etnológiát, művészettörténetet és összehasonlító jogot tanult, és több mint húszöt évnyi afrikai művészettel kapcsolatos területen dolgozott. Tevékenységei Maliban, Kamerunban, Elefántcsontparton, Burkina Fasso-ban, Ghánában és Togóban végzett hosszú távú tevékenységen alapulnak. Ahelyett, hogy az afrikai művészetet lezárt történeti kategóriaként mutatná be, azt úgy írja le, mint élő közösségek által formált, változó történelmi kontextusokkal összetett kulturális hagyományt.
Különösen fontos szakasza pályafutásának Mali volt, ahol kb. 2002 és 2012 között Bamakoban és Séguban élt és dolgozott. Itt üzemeltette a Tribalartforum-ot, egy olyan galériát, amely a történelmi afrikai szobrászatot ötvözte kortárs afrikai fényképezéssel, beleértve Malick Sidibé műveit is. Mali politikai és katonai válsága 2012-ben lezárta ezt a tevékenységi periódust.
Később, Aguibou Kamaté-vel együtt Jaenicke Lomé-ból, Togótból folytatta a munkát, mielőtt Berlinben a Charlottenburg-kastély közelében galériás jelenlétet alapított. A galéria külön hangsúlyt fektet Nyugat-afrikai bronzokra, terrakottákra, Beninhez és Ife-hez kapcsolódó művekre, Nok-szobrászatra, Dogon művészetre, Baule szobrászatra, Senufo tárgyakra és Yoruba anyagokra.
Egynemű jellemzője Jaenicke közönségre vonatkozó álláspontjának, hogy ismét hangsúlyozza a forrásfeltárás átláthatóságát és a restitúcióról folytatott vitákat. Számos közzétett tárgyleírásban a galéria kifejezetten tárgyalja a kivitel dokumentációi, az UNESCO-konvenciók, a tulajdon- történetek és a tudósokkal és restitúciós kutatókkal folytatott kommunikáció körüli kérdéseket. Ezek a nyilatkozatok a kortárs vita szélesebb körére reflektálnak az afrikai kulturális örökség körforgásáról, jogi szempontjairól, gyűjtési történetéről és múzeumi beszerzési gyakorlatokról.
A galéria kiterjedt online archívumokat és katalógusokat tart fenn, amelyek százafrikai tárgyat dokumentálnak, ideértve Benin és Ife bronzait, Nok terrakottákat, Dogon szobrokat, Baule figurákat, Fon tárgyakat, Moba figurákat és más Nyugat-afrikai anyagokat.
A kutatók számára, akik az afrikai művészeti kereskedelem történetére kíváncsiak, Jaenicke a későbbi generációt képviseli a kereskedők között olyan figurákkal összehasonlítva, mint John J. Klejman. Míg Klejman a 1950-es–1970-es évek utáni New York-i piac tagja volt, Jaenicke munkáját a terep dokumentációval, forráskutatással, restitúciós vitákkal, digitális archívumokkal és a Nyugat-afrikai hálózatokkal és művészekkel való közvetlen elkötelezettség formálta.
Ez a szöveg AI információ alapján készült
Fordítás a Google Fordító általBronzban Edo Memorial fej Benin City, Nigéria
A monumentális fémfej egy széles, kissé kiugró alap fölé emelkedik. Hosszan nyújtott nyaka számos vízszintes bordákkal van körbevéve, így sűrű gyöngysorok hatását kelti. Az arc erőteljesen faragott: tágra nyílt, mandula alakú szemek, erőteljes orr, kidolgozott ajkak és kiemelkedő áll határozza meg annak physiognómiáját. Finoman metszett részletek ábrázolják a frizurát és az arccsontokat. A fej koronáján egy megragadó nyílás található. A sötétbarna vagy fekete felület zöldes oxidáció részleges jeleivel hangsúlyozza a lakat tömegét.
Az Edo nyelvben uhunmwun elao néven ismert ilyen emlékfejek a Benini Királyság történelmi court-artjának egyik legfontosabb alkotásai közé tartoznak. A Benin Cityben élő szakműhelyek ötvödei által készültek a kipréselt viaszból ötvözött korfúrási eljárással, és elhunyt obák vagy magas rangú dignitarusok oltárán helyezték el őket. A magas, gyűrű alakú nyak a kincs értékét, a királyi méltóság központi jelvényeit sugallja. A koronán lévő nyílás egy faragott elefántcsont agyar befogadására utalhatott, így a fej és az agyar egy dinasztikus emlékegyüttesbe olvadt. A pontos dátum vagy az ábrázolt személy azonosítása provenance és technikai vizsgálat nélkül nem lehetséges.
Irodalom (kivonat):
P aula Girshick Ben-Amos: The Art of Benin. London 1995.
Philip J. C. Dark: An Introduction to Benin Art and Technology. Oxford 1973.
Barbara Plankensteiner (szerk.): Benin: Kings and Rituals. Court Arts from Nigeria. Vienna 2007.
A FOTÓ (utolsó fotósorozat)
A történelem vére
Mi történik, ha Judith már nem Holofernes fejét ragadja a kezébe, hanem egy Beninről származó bronzfejet? A kortárs vizuális koncepció összecsapja az európai művészettörténetet és az afrikai memória kultúráit – és egy megszokott gyarmati narratívát egészen kényelmetlen kérdéssé alakít.
A téma már maga a megértés előtt felismerhető. Egy fiatal nő ül egy üres szobában. A feje borotvált, ruhája fehér, alig díszített. A kezében egy sötét bronzfejet tart. A ujjai közül vér folyik le, és a halvány anyagon keresztül. A jobb oldalán egy kés hever. Mögötte egy régi tükör mutatja a jelenetet másodszor is, de csak elmosódott bábulatként. A nő és a fej ott mozgásban bomlik fel, mintha már egy másik időhöz tartoznának.
Az európai művészettörténet erre a konstellációra erőteljes mintát ad: Judith és Holofernes. A reneszánsz óta a Bibliából vett történet — egy széderi törzsi hadnagy, akit Judith csábít el és feje felkínít — az egyik legnagyobb téma az európai festészetben. Körülbelül 1600 körül Caravaggio ezt a történetet a művészettörténet egyik legzavaróbb erőszak-színterévé tette. Judit a kardot tartja, Holofernes ordít, a nyakról vér spriccel. A festmény nem a erőszak emlékét ábrázolja, hanem annak közvetlen pillanatát.
A kortárs átértelmezésben ez a pillanat már elmúlt. A kés le van tétve. Holofernes holtteste nyom nélkül maradt. És a fej helyén egy afrikai műalkotás áll, amely feltétlenül eszmévé teszi a történelmi Benin Királyság bronzait.
A jelenet tehát a bibliai birodalomtól a történelem birodalmába lép.
Szinte alig található olyan csoportja a nem-európai művészeteknek, amely jelenleg annyira politikailag megkérdőjelezett, mint a Benin Bronzok. A 1897. évi brit Benin City elfoglalása óta és a királyi palota kifosztása óta a koloniális erőszak jelképeivé váltak. Ezrek kerültek Európába és Észak-Amerikába. Ma a visszaszolgáltatás vitáinak középpontjában állnak.
A művészettörténész Bénédicte Savoy olyan erőteljes metaforikus nyelvet dolgozott ki az elrabolt afrikai kulturális tárgyakért, amelyek egy részletekbe menő és erőszakos előéletet hangsúlyozzák. A közbeszédben tehát a vér, amely ezekhez a tárgyakhoz tapad, elsősorban a gyarmatosítás véres történetét jelzi.
A kép szó szerint viszi ezt a gondolatot – és láthatóvá teszi. Ugyanakkor ezzel egyidejűleg bonyolítja azt.
Kinek a vére látható valójában?
1897 előtt
A kérdés finom, mert érinti azt a narratív szerkezetet, amely mára már kiismerhetővé vált. Egyrészt európai gyarmatosítók állnak, másrészt afrikai áldozatok. A 1897-es eseményeknél ez a ellentét a történelmi realitást írja le: brit csapatok megtámadták Benin Cityt, a palotát kifosztották, az Oba lemondatták, és számos műtárgy kikerült az országból.
De Benin történelme nem kezdődött az angolok érkezésével.
évszázadokon át a királyság politikailag és katonailag erőteljes állapot volt. Művészete nem a hatalomtól mentes térből származott. A híres bronzok az Oba udvari kozmózusához tartoztak. Dinasztiás emlékezést, vallási kontextusokat és királyi hatalmat fejeztek ki. Benin háborúkat folytatott, területet bővített, és volt időnként szükség az Atlanti- rabszolga-kereskedelemben is. A rituális gyilkosságok is részei voltak a korok és kontextusok történelmének, bár ezt a témát különösen gyakran túlozták meg európai és későbbi gyarmati beszámolókban, hogy igazolják a birodalmi beavatkozást.
Egymás kizárása nem érvényesül.
Benin prekoloniális erőszaktevékenysége nem igazolja sem a brit inváziót, sem az 1897-es kifosztást. Viszont a gyarmatosítás sem rendezi vissza múlt időben a 1897 előtti évszázadokat a csupán békés áldozatok történelmévé.
Ezt a köztes teret használja a kép Judithjának.
Afrikai Judith
Ő nem európai nő egzotikus környezetben. Sokkal inkább ellentétes irányba halad a képzőművészeti ikonográfiában: egy afrikai alakokja részesedik az egyik leghíresebb motívum közé a európai művészettörténetben.
Ez több mint egy bőrszín-változás.
Mert Európában Judith azok közé a bizonytalan figurák közé tartozik, akikben az áldozat és az elkövető, a szépség és az erőszak, a szabadság és a kegyetlenség alig választható el egymástól. Azért öli meg, hogy megmentse népét. Pont ezért minden korszak mást jelenthet benne: erény, kísértés, politikai szabadság, női hatalom vagy férfi félelem.
Az új képen a fiatal afrikai nő ezt az ambivalenciát vállalja. Nem tűnik sem színtiszta győztesnek, sem tiszta áldozatnak. A tekintete a kezében tartott fej felé irányul. Nem úgy mutatja be, mint trófeát. Szinte úgy tűnik, mintha valami olyasmit szemlélné, aminek története az övé is, mégis nem teljesen birtokolható.
Ennek következtében valami rendkívüli történik: Afrika nem illeszkedik be egy európai történelmi művészettörténetbe. Inkább egy európai képrajzi sémát használnak a kortárs európai felfogás Afrika történetéről.
Holofernes eltűnt. A megmaradt az, hogy hol helyezkedik el a képen belül.
És talán éppen ez az üres hely döntő.
Ki van here levágva itt?
Az aktus szimbolikus levágásként értelmezhető egy gyarmati mítosz esetében. De nem a megszokott értelemben, amely szerint a régi európai narratívákat feltétlenül fel kell váltani egy posztkoloniális ellen-narratívával.
Ami kivágásra kerül, inkább az a gondolat, hogy a történelemnek nincs egyetlen, morálisan egyértelmű tulajdonosa.
Ez teszi a művet érdekessé a kortárs viták számára. Túl egyszerű posztkoloniális vizuális nyelv megőrizheti anélkül a nézőpontot, hogy felül tudná múlni. Ha Afrika történelmét főként az európai erőszak történeteként mondják el, Európa marad a rejtett közepe. A kontinens akkor történelmi, elsősorban azoknál a pontoknál, ahol a fehér férfiak belépnek a történetébe.
A Benin Bronzok ellentmondanak ennek a leegyszerűsítésnek jelenlétével.
Róluk beszélünk egy rendkívül fejlett udvari kultúráról, a fémművességről és művészi virtuozitásról, vallásról és ősáról – de egyben a monarchiáról, a hierarchiáról és a hatalomról is. Nem csak a kifosztás tehető felelőssé a politikussá válásáért. Politikai volt már a brit katonafegyverek érintése előtt is.
A kép vért tartalmazó vonala ezért különös időbeli mélységet ölt. Bizonyos értelemben 1897-re utalhat. De nem korlátozható csak 1897-re.
Egy tükörtartó, amely semmit sem magyaráz meg
Talán ezért van az, hogy az összetétel legnagyobb eleme a háttérben helyezkedik el.
A tükör valójában tisztázást adna. A évszázadok óta az európai festészetben a duplázás és a belépés eszközeként szolgált. Itt ellenkezőleg tesz: a tükörben a alakok elmosódottak. A nő árnyékká válik, a bronzfej pedig sötét formává.
A múlt másodszor tűnik fel — és ennek köszönhetően kevésbé különül el.
Ez meglepő módon nagyon pontos metaforát ad a kolónia történetéhez kapcsolódó kortárs közeledésre. Soha nem látjuk közvetlenül a múltat. Archivumokon, útikönyveken, etnográfiai gyűjteményeken, szóbeli hagyományokon, múzeumi leltárakon és politikai érdekek révén látjuk. A történelmi Benin is hosszú ideig európai források alapján volt értelmezve, amelyek szerzői saját érdekeket követtek. A gyarmati ábrázolások megfigyelhették a tényleges erőszakot, miközben propagandacélból túlzóvá tették azt. Mindkét állítás lehet igaz egyidejűleg.
Így a tükör gátolja a múltról készült túlságosan éles képekbe vetett bizalmat.
Vörös fehér alapon
Mégis a szín rendkívül sokat mond. Szinte mindent kihoztak a képből. A bőr színe és a tér monokróm barna és szürke árnyalata felé törekszik. Két dolog ellenáll a deszaturációnak: a fehér ruha és a vörös vér.
Az eszköz ennyire egyszerű embléma-szerű.
A fehér tisztaságot ígér; a vörös ellentmond azt.
De a vér nemcsak a bronz fején található. A nő kezére és ruhájára is ráfolyik. Így a kép megtagadja afrikai alanyát attól a fajta morális érintetlenségtől, amelyet egy a sémaképajiás által felépített áldozattörténet elképzelhetne. A figura nem áll a történelem külső oldalán és nem mond ítéletet fölötte. Be van vonva benne.
Éppen ebben a tekintetben különbözik ez a Judith az egyszerű posztkoloniális allegóriától.
Ő nem egyszerűen helyettesítette Holofernest a „gyarmatosítással”. Inkább kezében egy olyan tárgy van, amelyen különböző hatalom-történetek találkoznak: az Oba és udvarának hatalma, afrikai háborús és uralkodási történetek, európai imperializmus, az 1897-es kifosztás, a nyugati múzeum, és végül a mai restitúcióról szóló vita.
A vér nem tulajdonítható kizárólag egyik fejezetnek sem.
Talán ez a kép valódi provokációja. Nem tagadja, hogy a gyarmati erőszak vére tapad a Benin Bronzokra. Azt kérdezi, vajon a történelmi látásunk elég éles-e ahhoz, hogy a régebbi vért is észrevegye.
Így az afrikai és európai művészettörténet nem a szenvedő és az ítélő, a eredeti és az adott, vagy a középpont és a perem viszonyában találkozik. Kölcsönösen olyan képen találkoznak, amely mindkét hagyományból levágja az állítólagos egységességet.
Caravaggio Judithja Holofernest fejezi le. Ez a Judith egy lépéssel tovább megy.
Ő lefejezi azt a bizonyosságot, hogy a történelem csak egy történetet mesél.
Néhány információ és fotó mesterséges intelligenciával is generált, és ethnográfiai, archeológiai és művészettörténeti dokumentumok közzétett forrásaira támaszkodik. Minden információ és fotó szerzői jogvédelem alatt áll.
KV. FinArt Baryta papíron kb. 10 x 15 cm fotó, Passepartout 2/10-es aláírt példányokkal és TL Kotalla tesztet tartalmaz, szállítási idő két hét. A darabot Kotalla Laboratóriumban kiértékelték, a bizonyítványra még várunk. Eredmény hiányában ez a darab TL-teszt nélkül kínáltnak minősül, továbbá kora és eredeti helye tehát ismeretlen.
Bev. No. MAZ28949
Az eladó története
Wolfgang Jaenicke elköteleződése az afrikai művészet iránt nem a terepen vagy a piactéren kezdődött, hanem egy csendesebb, belsőbb térben—papírok, könyvek és az apja tulajdonában lévő tárgyak között. A Németország egykori gyarmatainak archívuma nem egyetlen történetet rendezett el; sokat sugallt. Elhívta a vizsgálódást a tisztelet helyett, és korán megtanította Jaenicke-nak, hogy a tárgyak soha nem némák. Bennük hordozzák az időt—a törés és a folytonosság ugyanabban a formában—és azt kérik, hogy olvassuk őket olyan gondosan, mint a szövegeket.
Több mint egynegyed évszázad óta Jaenicke gyűjtőként, kereskedőként és közvetítőként dolgozik, bár egyik kifejezés sem fogja teljesen megfogni a gyakorlata alakját. A régebben egy laza csoportosításban „Törzsi művészetként” emlegetett kategória soha nem tűnt számára lezárt vagy történeti kategóriának. Ehelyett ez élő hagyományok összessége, amelyek folyamatosan a jelennel alkudoznak. Akademiai képzése — etnológia, művészettörténet és összehasonlító jog — nyelvtant adott. A nyelvet magát máshol tanulta. Maliban, Kamerunban, Elefántcsontparton, Burkinában, Togóban és Ghánában a tudás lassan alakult ki, többszöri találkozások révén, amelyek kapcsolatokká fokoztak, és amelyekben a bizalom nem egyetlen lépésben, hanem évek alatt épült.
Mali lett e tapasztalat gravitációs közepe. 2002 és 2012 között Jaenicke Bamakoban és Séguban élt és dolgozott, ahol a Tribalartforum nevű galériát vezette a Niger folyóparton. A tér nem könnyű időrendi rendet követett. Szobrok és kerámiák megosztották a helységet a fényképezéssel, és Malick Sidibé művei—a 1970-es évek mali fiatalságának magabiztos és exuberáns képei—a régebbi rituális formák mellett lógtak. A hatás nem nosztalgikus volt, hanem tisztító: a múlt és a jelen nem kizárják egymást; egymást élesítják.
A 2012-es háború hirtelen véget vetett ennek a fejezetnek, ahogy a háborúk általában teszik. De a munka nem olvadt fel. Aguibou Kamaté-vel együtt Lomé-ba, a helyekhez közelebb, ahol sok tárgy ered, és ahol azok útjai tovább haladnak, újra összegyűltek. 2018 óta Berlin a térkép másik pontjává vált. A Galerie Wolfgang Jaenicke most a Charlottenburg kastély közelében működik, egy kis specialistákból álló csapat támogatásával. Fókuszában különösen a Nyugat-afrikai bronzok és terrakották állnak—föld és tűz formálta anyagok, és az emlékezet olyan formái, amelyek nem könnyen fordíthatók le.
Ami Jaenicke gyakorlatát megkülönbözteti, nem csupán földrajzi kiterjedése, hanem belső feszültsége. A terepmunkát a forráskutatással párosítja; a kereskedelmet úgy kezeli, mint a felelősséggel elválaszthatatlan részt. Múzeumokkal és tudományos kezdeményezésekkel együttműködve a keringést nem kivonásként, hanem befejezetlen etikai folyamatként fogalmazza meg. A cél nem a tárgyak világból való eltávolítása és lezárása, hanem olvashatóan tartása benne—hagyva, hogy tovább szólaljanak meg, még akkor is, ha beszédük feltételei megváltoznak.
------------
Galerie Wolfgang Jaenicke egy berlini székhelyű galéria Nyugat-afrikai szobrászat, bronzok, terrakották, maszkolás és kortárs afrikai művészet területére specializálódott. Vezetője Wolfgang Jaenicke, akinek munkája gyűjtést, kereskedelmet, forráskutatást, terepmunkát és archív dokumentációt ötvöz.
A galéria saját beszámolója szerint Jaenicke etnológiát, művészettörténetet és összehasonlító jogot tanult, és több mint húszöt évnyi afrikai művészettel kapcsolatos területen dolgozott. Tevékenységei Maliban, Kamerunban, Elefántcsontparton, Burkina Fasso-ban, Ghánában és Togóban végzett hosszú távú tevékenységen alapulnak. Ahelyett, hogy az afrikai művészetet lezárt történeti kategóriaként mutatná be, azt úgy írja le, mint élő közösségek által formált, változó történelmi kontextusokkal összetett kulturális hagyományt.
Különösen fontos szakasza pályafutásának Mali volt, ahol kb. 2002 és 2012 között Bamakoban és Séguban élt és dolgozott. Itt üzemeltette a Tribalartforum-ot, egy olyan galériát, amely a történelmi afrikai szobrászatot ötvözte kortárs afrikai fényképezéssel, beleértve Malick Sidibé műveit is. Mali politikai és katonai válsága 2012-ben lezárta ezt a tevékenységi periódust.
Később, Aguibou Kamaté-vel együtt Jaenicke Lomé-ból, Togótból folytatta a munkát, mielőtt Berlinben a Charlottenburg-kastély közelében galériás jelenlétet alapított. A galéria külön hangsúlyt fektet Nyugat-afrikai bronzokra, terrakottákra, Beninhez és Ife-hez kapcsolódó művekre, Nok-szobrászatra, Dogon művészetre, Baule szobrászatra, Senufo tárgyakra és Yoruba anyagokra.
Egynemű jellemzője Jaenicke közönségre vonatkozó álláspontjának, hogy ismét hangsúlyozza a forrásfeltárás átláthatóságát és a restitúcióról folytatott vitákat. Számos közzétett tárgyleírásban a galéria kifejezetten tárgyalja a kivitel dokumentációi, az UNESCO-konvenciók, a tulajdon- történetek és a tudósokkal és restitúciós kutatókkal folytatott kommunikáció körüli kérdéseket. Ezek a nyilatkozatok a kortárs vita szélesebb körére reflektálnak az afrikai kulturális örökség körforgásáról, jogi szempontjairól, gyűjtési történetéről és múzeumi beszerzési gyakorlatokról.
A galéria kiterjedt online archívumokat és katalógusokat tart fenn, amelyek százafrikai tárgyat dokumentálnak, ideértve Benin és Ife bronzait, Nok terrakottákat, Dogon szobrokat, Baule figurákat, Fon tárgyakat, Moba figurákat és más Nyugat-afrikai anyagokat.
A kutatók számára, akik az afrikai művészeti kereskedelem történetére kíváncsiak, Jaenicke a későbbi generációt képviseli a kereskedők között olyan figurákkal összehasonlítva, mint John J. Klejman. Míg Klejman a 1950-es–1970-es évek utáni New York-i piac tagja volt, Jaenicke munkáját a terep dokumentációval, forráskutatással, restitúciós vitákkal, digitális archívumokkal és a Nyugat-afrikai hálózatokkal és művészekkel való közvetlen elkötelezettség formálta.
Ez a szöveg AI információ alapján készült
Fordítás a Google Fordító általRészletek
Etnikai csoport / kultúra
Edo
Származási ország
Nigéria
Anyag
Bronz
Sold with stand
Nem
Állapot
Elfogadható állapotú
Mű címe
A bronze head
Height
30 cm
Súly
4,4 kg
Eladó
NémetországEllenőrzött
protop
Rechtliche Informationen des Verkäufers
- Unternehmen:
- Jaenicke Njoya GmbH
- Repräsentant:
- Wolfgang Jaenicke
- Adresse:
- Jaenicke Njoya GmbH
Klausenerplatz 7
14059 Berlin
GERMANY - Telefonnummer:
- +493033951033
- Email:
- w.jaenicke@jaenicke-njoya.com
- USt-IdNr.:
- DE241193499
AGB
AGB des Verkäufers. Mit einem Gebot auf dieses Los akzeptieren Sie ebenfalls die AGB des Verkäufers.
Widerrufsbelehrung
- Frist: 14 Tage sowie gemäß den hier angegebenen Bedingungen
- Rücksendkosten: Käufer trägt die unmittelbaren Kosten der Rücksendung der Ware
- Vollständige Widerrufsbelehrung
