Anton von Werner (1843-1915) deutscher Maler (u.a. Kaiserproklamation!) - Eigenhändiges Albumblatt mit Spruch - 1893

Anton von Werner (1843-1915) német festő (köztük a császári kihirdetés!).

- Kézzel írt albumlap a következő mondattal: „Ahol valaki helyet foglal / ott a másnak el kell mozdulnia”.
Vízjel lásd a képeken.

- datiert Berlin, február 1893

Anton Alexander von Werner (* 1843. május 9., Frankfurt (Oder); † 1915. január 4., Berlin) német festő volt. Fotográfiai módszerrel festett és máig reprodukált történelmi képeket hagyott hátra saját korának eseményeiről. A sokat foglalkoztatott művész és művészeti politikus a német művészettörténetben a modern művészet elutasítása miatt is a Wilhelminizmus fő képviselőjeként ismert.

A nyolcvanas évek végétől kezdve számos portrét készített megbízásból fejedelmekről, katonákról, diplomatákról, politikusokról és művészekről, köztük több ismert Bismarck-portré is készült, amelyek közül az 1888-as, a Bundesrat asztalánál Bismarck című, a berlini Reichstag épületében található, Német Szövetségi Köztársaság tulajdonában van. Történelmi események, például a Schwarzer Adler-rend alapításának ábrázolására adott megbízásokat ellenezte, mert nem tudta személyesen portréba foglalni az ábrázoltakat. A háború alatt készített vázlatait még évek múlva is felhasználta műfajfestményeihez: 1886-ban készült a Kriegsgefangene (Hadifogoly), 1894-ben pedig az Im Etappenquartier vor Paris (A párizsi tábor előtt) – mindkettő békés vágyódást kifejező jelenet a katonai életből, amelyek reprodukciókban nagy népszerűségre tettek szert.

A Berliner Dom számára Werner 1900-ban tervezte a kupola nyolc mozaikmezőjét, amelyek a hegyi beszéd boldogmondásait ábrázolják, a négy evangélista mozaikportréit a boltozati pillérek kagyló alakú árkádjaiban, valamint az apszis három oltárablakát a hozzájuk tartozó apsis kalottablakokkal.

Werner baráti kapcsolatban állt Adolph von Menzel-lel, akit nagyobbra tartott, és Karlsruher napjai óta Emil Frommel köznépi íróval.

1887-ben a Berliner Künstler magánegyesület Werner-t választotta elnökévé. Werner tudatosan a berlini és német művészek szakmai képviselőjeként lépett fel, ami merev művészeti nézetei mellett azonban veszélyeztette az egyesület egységét. Az első konfliktus 1892-ben tört ki az egyesületben, amikor neves művészek, például Max Liebermann támogatásával megalapították az Elf nevű, modern orientált művészcsoportot, amely külön kiállítást rendezett az egyesület és az Akadémia által évente szervezett szalon mellett. Amikor 1892 novemberében a művészeti egyesület lehetővé tette Edvard Munch, a preexpresszionista festő kiállítását, azonnal heves kritikák özönlöttek a tagoktól. Egy gyorsított közgyűlésen szűk többség döntött a kiállítás bezárásáról és a kiállítási bizottság leváltásáról, melyre egy kisebbség spontán megalapította a Szabad Művészek Egyesületét. Werner, mint elnök, nem vett részt a szavazásban, de a döntést követő konfliktust arra használta fel, hogy eltávolítsa ellenfeleit, Hugo Vogelt, Franz Skarbinát és August von Heydent a Művészeti Főiskola tanári karából. Az elkövetkező években Werners művészeti politikája a berlini szecesszió kialakulásához vezetett.

A Szövetségi Köztársaságban Golo Mann 1958-ban olyan személyekhez sorolta Paul Heyse-t, Felix Dahn-t és Karl von Piloty-t, akiknek „epigonizmust”, „késői klasszicizmust”, „hamis reneszánszot” és „független stílus hiányát” tulajdonították.

Amit Werner megőrzött, az a „nem lebecsülendő dokumentarikus értékű festett beszámolók”, mint például a még mindig széles körben ismert császári kihirdetés, bár az annak különböző változataiban megjelenő tartalmi üzenetek mára elfeledődtek.



Nézze meg a képeket!

Mi garantáljuk az eredetiséget!