Ninni Pagano (1969) - Sospiri di Saffron

Ninni Pagano Catanában született, és mindig is szenvedélyesen vonzódott a Wunderkammerhez és mindahhoz, amit a természet szépsége kínál; ez a szenvedély arra késztette, hogy a mester Antonio Sciacca műhelyét látogassa, aki a mestere volt. 2011 volt az év, és ettől a pillanattól kezdve indul karrierje, amely egyre feljebb viszi, és olyan kritikusi elismeréseket szerez, mint Aldo Albani, Roberta Filippi az Orler galériától, Philippe Daverio és Daniele Radini Tedeschi. 2016-ban a neve szerepel a rangos amerikai Guide Museums Galleries Artists című útmutatóban. Miután részt vett két római kortárs művészeti Triennálén, műveit a Mondadori katalógusai közölték, 2020-ban neve felkerült a De Agostini kortárs művészettörténeti atlaszába.
A mű olaj a vásznon, aláírt, és hitelesítési tanúsítvánnyal kísért, amelyen a művész logója, a mű jellemzői és a művész aláírása szerepel az alján.
A festmény színei kissé eltérhetnek a fotón láthatótól a kamera és a képernyő beállításai miatt.
A művet gondosan becsomagolják Buborékfóliával és kartonpapírral.

Sáfrány sóhajai
Ninni Pagano egy művének értelmezése azt jelenti, hogy elmerülünk egy olyan világba, ahol a Barokk találkozik a pszichedelikus rémálommal. A „Sospiri di Saffron” leírása pedig azt jelenti, hogy egy olyan narratívával találkozunk, amely ötvözi az ősi alkímiát a modern torzítással.
A mű központja a nyak hipertrofiaja, egy csíkos húsból álló oszlop, amely megkérdőjelezi a gravitáció és az anatómia törvényeit. Pagano nem a klasszikus szépséget keresi, hanem a feszültséget: a nyak ínai úgy tűnnek, mint egy hangszer húrai, amelyek épp szétpattanni készülnek. Ez a deformitás átalakítja a figurát egy "csatornává", egy biológiai átjáróvá a benne felhasználódó anyag számára, a dekantőben lévő folyadék nem egyszerű ital; folyékony arany, sáfrány distillációja, amely gyógyító erőket vagy hallucinációkat idéz.
A sárga folyadék sugárzó melege erősen kontrasztol a bőr halálsápadt színével és a hátteret borító behatolhatatlan sötétséggel.
Főszereplőnk szemei tágra nyíltak, üvegesek, egy kényszerített extázis vagy örökös csodálkozás pillanatában ragyognak. Nem a nézőre néz, hanem a sötétben láthatatlan pontra szegezi a tekintetét, utalva arra, hogy a „Saffron” már hat, és elrepíti elméjét messze attól a testtől, amelyet vizuálisan magunk körül lakunk.
Az ampulla az alkímiai tudomány szimbóluma és az élet törékenységének jelképe.
Ebben a műben úgy tűnik, hogy Pagano azt mondja nekünk, a szépség egy maximálisan megfeszített elasztikus szalag: egy milliméterrel a törés előtt művészetté válik.
A lélek szépsége pedig örök.


Instagram:@ninnipagano