A. De Luca (1979) - Prima del Sipario

A függöny előtt
Olajfestmény vászonra, 40 × 30 cm
A. De Luca

Egy benső, intim időfelfüggesztésben A. De Luca megörökíti egy fiatal balerina legprivátabb és legfeltáróbb pillanatát művészetének: az a pillanat, amely megelőzi a színre lépést.
Egy alacsony, fatámlású széken ül a figura, és természetes eleganciával foglalja el a kompozíció jobb-középső részét. A felsőteste enyhén előre dől, a fej lehajtva, abszolút koncentráció gesztusában. A szőke haj puha kontyba van összefogva, amelyet egy apró fehér virág rögzít, s úgy tűnik, megpillantja a színpad sötétedése előtti utolsó fényt. Az arca, amelyet csak egy kis árnyék fed be, nyugodt, alázatos odaadást fejez ki, szinte szentet.
A kezek – karcsú, precíz ujjak – a hosszú selyemszalagokat kötik a pontcipők füzeteihez. A gesztus lassú, tudatos: még nem tánc, még imádság. A fehér body a bőrre simul könnyedén, mint egy második bőr, miközben a tütü a csípő körül egy lágy, tüllből álló felhőként nyílik meg, sűrű, vibráló ecsetvonásokkal megfestve, mintha szobrocskává formált alak volna. A tüll minden redője lélegzik, fényt és levegőt ragadva meg egy fehér luminescens, hideg kék tónusokkal és ezüstös, leheletnyi szürkével játszva.
A lábak, erősek és a mindennapi fegyelem által meghatározottak, ellentétben állnak a ruha látszólagos törékenységével. A cipőcskák, hófehérek, már félig megkötve vannak: a táncosnő a szalagot köti, az ujjak között tekeredik, mint egy sorsfonal. A lábak en pointe pózban ívelnek, még ülve is, éveknyi áldozatról és arról a kecsességről beszélnek, amelyet nagy áron értek el.
A háttér szándékosan elmosódott, egy színlehelet: a zöld, vízfolyás-szerű árnyalatok és a kobaltkékek összeolvadnak egy próbatermi vagy öltözői atmoszférába, miközben a jobb oldalon egy rózsaszín-lilás, puha és testes drapéria emlékeztet arra, hogy e csend mögött színház, közönség és a reflektorok heves fénye rejtőzik. A padló, amelyet csak halványan utaló nedves fények érintenek, úgy tűnik, visszatartja a lépések visszhangját, amelyeket hamar át fogja szelni.
A fény, gyengéd és ferde, bal oldalról érkezik, és a testet majdnem karavaggói gyengédséggel formálja, kiemelve a váll görbületét, a kebel domborulatát, a nyak tiszta vonalát. Olyan fény ez, amely nem feltár, hanem cirógat: a test konkretitását éteri valamivé alakítja, anyag és álom között lebegve.
De Luca olyan technikával, amely ötvözi a kortárs realizmus szigorát az impresszionista érintés szabadságával, képes érzékelhetővé tenni a zenét megelőző csendet. Nincs retorika, nincs érzelgősség: csak a test nyers igazsága, amely arra készül, hogy tiszta érzelemmé szabaduljon.
Ebben a kis, intenzív olajfestményben a művész nemcsak egy balerinát ad át nekünk, hanem a tánc lényegét is: azt a láthatatlan pillanatot, amelyben a fáradtság bájjal válik, a fájdalom könnyedséggé, és egy hús-vér lány egy pillanatra örökkévalóvá válik.