MOHAMED ALI ZAMIT - Equilibrio Spezzato

Mohamed Ali Zamit szerint az akrilszámú művészet nem csupán technika: hidat képez az ősi gyökerek és a kortársi víziók között. Története Sousse-ban, Tunéziában kezdődik, amikor egy festő unokatestvér — a város fényes és tisztelt alakja — átadja számára a kreatív világ kapuját az arab írás segítségével. A betűk elegáns görbületei, a vonalak tánca, a gesztus fegyelme — mindez a művészi érzékenységének első lélegzetévé válik.

Idővel azonban valami megváltozik. Két évvel ezelőtt az akril absztrakt jellemzői lefegyverzik a tekintetét, mint egy megállíthatatlan hívás. A színek vibrálnak, ütköznek, összefonódnak; a formák nem azt kérik, hogy megértsük őket, hanem hogy érezzük őket. Ez egy új nyelv, szabad, amely nem határoz meg határokat. És Mohamed Ali lelkesedve reagál erre a hívásra, és elkezdi készíteni első képeit.

Műveiben az akril élő anyaggá válik:
- olyan szín, amely lüktet, mint éppen kialakuló érzelem;
- textúrák, amelyek felbukkannak, mint visszatérő emlékek;
- folyékony mozgások, a arab kalligrafia öröksége, amely tovább folyatja a kezében;
- erőteljes kontrasztok, személyes utazás tükrözik a hagyomány és a modernitás között.

Minden festmény beszéd a múltról és arról, ami időszerűvé válik. Az akril gyorsasága, ereje és átalakulási képessége ideális társ lesz egy olyan művész számára, aki a kiment és a szabadság formájaként akarja felfedezni az absztraktot.

Így születik Mohamed Ali Zamit festészete: találkozás a gyökerek költészete és a jelen bátorsága között, egy olyan út, amely képenként és gesztusonként tovább nő.

Ebben a festményben Mohamed Ali Zamit az emberi lélek összetettségét fedezi fel egy nő arcán keresztül, aki két világ között osztozik. A bal felét — fényes, élénk, élénk színekkel átszőtt — a vitalitásból, a reményből és a kreatív energiából születő szépség képviseli. A tüzes tónusok mozgó érzelmekként fonódnak össze, feltárva az arc egy olyan oldalát, amely a szabadság és a kifejezés vágyát lélegzi.

A másik felét, amelyet sötét és mély színek ölelnek, éppen azt meséli el, amit gyakran rejtve marad: a belső árnyékokat, a félelmeket, a sebeket, amelyek néha nem találnak hangot. Nem olyan sötétség ez, amely megsemmisít, hanem egy jelenlét, amely kiegészít. Ez az emberi lény csendes része, amely súlyt, mélységet és igazságot ad a fénynek.

A két fél közötti ellentét nem ütközet, hanem egyensúly. A festmény nője a látszott és a visszatartott közötti feszültségben él, a szín erőssége és az árnyék titka között. Ebben a dualitásban az alkotó megmutatja érzékenységét: folyamatos párbeszéd a fény és a sötétség között, a káosz és az harmónia között, a törékenység és az erő között.

Az eredmény olyan arc, amely nem csupán láthatóvá válik, hanem interpretációra invitál. Egy arc, amely mindannyiunkról beszél.