Alessandro Padovan (1983) - BERNARD AUBERTIN 2.0

Alessandro Padovan műve, a Screw Art technikájáról világszerte ismert művész alkotása. A mű plexi térfoglaló védőfóliával gazdagított tálalásban is megcsodálható.

Ez a mű a Bernard Aubertin radikális monokrómiájával folytatott párbeszédbe illeszkedik, és anyagilag értelmezi újra a nyelvét az ipari anyagokon keresztül. Az abszolút vörös – identitást és teljességet adó szín – itt nem csupán felület, hanem energetikai mező. Akárcsak Aubertin-nál, a monokróm térben mentálisan megjelenő, tiszta feszültség és spirituális rezgés. Ám az égő tűz és a gyulladás helyett itt a csavar mutatkozik: mechanikus, moduláris, sorozatban előállított elem.

A csavarok a síkból kiemelkedve dinamikus szövetként tűnnek fel, olyan vizuális ritmust teremtve, amely megtöri a kétoldalú síkosságot, és a vöröst olyan területté változtatja, amelyet erők járnak át. Ha Aubertin annak érdekében égette az anyagot, hogy felszabadítsa esszenciáját, itt az anyag csavarokat kap, átszúródik, megépül. Konceptuálisan rokonszenves, de ellentétes gesztus: radikális aktus a monokrómra.

A tiszta sík üvegfalú védelme izolálja és megóvja az alkotást, contemporáris ereklyévé alakítva. A vörös nem csupán szín, hanem intenzív élmény; nem csupán felület, hanem rendezettség és ösztön között feszülő feszültség, mechanikus kontroll és érzelmi vibráció közti mező.

Ez a szemlélet az alkotást a monokrómia fejlődéseként mutatja be: a tűz—csavar közti átmenetben, a destruktív energia és a konstruktív energia közötti váltásban, miközben megőrzi a vörös abszolút erejét.

Ekképpen az ebben az időszakban készült művek a Pop Art, Screw Art, a konceptuális művészet és a városi művészet nyomvonalán haladnak, vizuális nyelvezetükben és kulturális hatásukban olyan nagy nevek munkásságát idézik, mint Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Banksy, Jeff Koons, Keith Haring, Fontana, Imbue, obey, Padovan, Schifano, Nicole Lubbers, Bani, kev munday invader, murakami és Damien Hirst.

Ugyanakkor a művészeti kutatás a luxus, ikonikus divat és a globális design imagináriumával is párbeszédet folytat, utalva a semmi különösebb szentség jelképeire és olyan világszerte elismert márkákra, mint Louis Vuitton, Gucci, Chanel, Hermès, Rolex, Ferrari, Porsche, Lamborghini.

A művek nem másolatai vagy hivatalos együttműködések a fent említett művészekkel vagy márkákkal, hanem eredeti alkotások, amelyeket olyan személyes stílussal hoztak létre, amely kritikát fogalmaz meg és újraértelmezi a fogyasztói kultúrát, a márkák márkajelvét és a kortárs kulturális tárgyként felfogott művészetet.

Ez a megközelítés különösen vonzza a gyűjtőket és a kortárs művészet iránt érdeklődőket, a luxus Pop Art-ot, a konceptuális street art-ot és a nagy ikonikus márkák által inspirált művészetet, miközben erős, autonóm művészi identitást is megőriz.