Szilard Banyi - Pietá

Név: - Szilárd Bányi, magyar, Romániában született, 2021 óta Németországban él
Munka címe; Technika - Olajfesték és szénpapír papíron
Méret: 90x70 cm
Aláírás: igen, bal alsó sarka
Attribúciók: Nem elérhető
Eredet: Nem
Állapot: Új
Szállítás: Tekercsben
Év: 2026. március

Helló mindenkinek! Örülök, hogy itt lehetek. Remélem, hogy a dolgozataim a része vagyok magamnak.
Sztorim akkor kezdődik, amikor kicsi gyerek voltam, sok problémám volt a családban, nem ment minden a legjobban, de megtaláltam magam a művészetben. Az első vonzódást a művészethez akkor éreztem, amikor bátyámat láttam rajzolni. Kíváncsi voltam, odafigyeltem, tetszett...
Egy idő után romániában művészeti iskolában kezdtem tanulni, ahol jubiláltam.
Évente olimpiákat rendeztünk, mindig elsőként választottak a részvételre.
Nem volt sok kiállításom pénzügyi okok miatt, a helyzet nem volt túl jó, ahogy említettem. De egy ponton, a középiskola idején egy olyan egyesülettel találkoztam, amely segíti a nehézségekkel küzdő fiatalokat. Ott sikerült találkoznom Fülöp herceggel, 2017-ben, aki ezzel az egyesülettel Romániában együttműködött. Meghívott Londonba, engem és néhány fiatal társamat egy fesztiválra, ahol ajándékként egy festményt is készítettem neki. Hihetetlen élmény volt! Meglehetett látogatnom Londonot, és olyan gyengéd, nyugodt emberrel ismerkedhettem meg. Remélem tehát, hogy legtöbben megismerhettetek.
Műveim embereket, természetet ábrázolnak kortárs stílusban.

Pietá

- A festmény olajfestékkel és szénpapírral készült vastag papírra. Nagyon híres szobor inspirált, amelyet Ippolito Scalza alkotott 1579-ben ugyanazzal a névvel.

A festmény személyes rétege a timeless Pietà átfogalmazása is, amelyet kortárs vizuális nyelvben közelít meg, egyensúlyt teremtve szerkezet és feloldódás között. A figurák egy kordában tartott, szinte törékeny palettából bukkannak elő, ahol a tompa szürkék és a földi tónusok csend és időbeli felfüggesztettség érzetét adják.
A tompuló anatómiai tökéletesség helyett az érzelmi súlyra összpontosítottam — a jelenlét és a hiány közötti nyugodt feszültségre, a test fizikai és annak halvány lenyomatára.
A kompozíció szándékosan részben megoldatlanul marad, hogy a néző beléphessen a festmény terébe és saját észlelése alapján fejezze be azt.
A piros finom gesztusai megzavarják a nyugodt felületet, szimbolikus és vizuális pulzusként hatnak — az élet, az áldozat és az emlék nyomaként. Ezek a hangsúlyok nem leíróak, hanem lefékezően, utaló módon hatnak, hogy az szemlélő a jelentést ne közvetlenül meghatározva, hanem kifejezését vezérelve érezze.
A ecsetvonások a kontrollált átmenetek és a nyers, ki nem tárt jelek között váltakoznak, feltárva a folyamatot, amely részét képezi a végső képnek. Így a festmény a szerkezet és az erózió között létezik, visszhangozza a témája törékenységét.
Ez a munka nem a klasszikus kép reprodukciója, hanem egy meditáció rajta — a veszteség, az érintés itt maradásának és elengedésének emberi szükséglete felé forduló reflexió.