Antonio Nasuto - Wet eyes

Antonio Nasuto az olasz Nápolyi Egyetemen szerzi meg az Architecture diplomát, majd ezt követően hároméves specializációt a Design szakon. Ez a multidiszciplináris képzés meghatározó hatással van vizuális nyelvén, amelyet a szigorú kompozíció és a kép szerkezetére való figyelem jellemez.
Jelenleg az Egészségügyi és Szépművészeti Akadémián (Foggia) anatómiai művészettan tanár, mellette állandó festői kutatásokat folytat a test és a figura történetszintű dimenziója köré.
Személyes és csoportos kiállításokon mutatkozik be országos és nemzetközi szinten. A főbbak közé tartoznak: a személyes kiállítások a Foggiai Palazzetto dell’Arte-ban (2002, 2003), a P. P. Pasolini című csoportos tárlat a Foggiai Tribunale della Dogana-ben (2007), a 150 Souvenirs d’Italie a római Galleria d’Arte Moderna e Contemporanea “Atelier degli Artisti” kiállítóterén (2011), Il filo di Arianna. Labirinto fisico e mentale a Trani Beltrani Arti Palotája (2011), a Pietramelara-i Palazzo Ducale Paternò Caracciolo-i kiállítás (2013) és a L’ospite inatteso a Villetta Barrea-ban (2016).

Vannak olyan pillanatok, amikor a szerelem már nem beszél, mégis hallható marad.
Ebben a műben a két nő éppen ott tűnik fel: abban a pontban, ahol az összetartozásuk bizonytalan, de mégsem omolhat össze teljesen. Új távolság van, mégis tele van jelenlétekkel.
Az egyik közülük egy olyan fájdalmat őriz, amelyet nem lehet kimondani. Megfogja a kezében, megvédi, ugyanakkor fél tőle, mintha a saját részének egy hirtelen súlyosabb része lenne. A másik mindezek ellenére megmarad. A tekintete nem vádol, nem is vigasztal: keres. Keresi azt, amit elveszíteni látszik, amit talán már nem lehet megmenteni, és amit mindketten szívesen szorosan tartottak volna.
Középen, mintha az ő belső állapotuk fordítása lenne, egy figyelmeztetés: Wet Eyes.
Ez nem tábla, hanem állapot. Ezek a nedves szemek annak a bizonyítékai, hogy a szeretet, ha valódi, sosem marad bottal üthetetlen. A szív csúszik, megbicsaklik, ott sebeket kap, ahol a legerősebbnek hitte magát.
És ott van az a csendes, vörös jelenlét is, mint egy égő emlék: a manekin.
Ez nem egy tárgy, hanem egy lehetőség. Egy harmadik, aki kényelmetlenséget okoz, s lakik a köztük lévő levegőben: egy emlék, egy vágy, egy ideál, egy kétség. Nincs arca, s éppen ezért bármennyit felvehet. Az, ami megoszt, ami összezavar, ami akkor is ott marad, amikor minden csendben.
Ez a kép nem egy jelenetet mesél el; egy átkelést mesél el.
Az a törékeny átmenet, amelyben a nők közötti szerelem – akárcsak bármilyen teljesnek merész szerelem – kiárulja saját sebezhetőségét.
Ez egy olyan pillanat, amikor megértjük, hogy semmilyen kötelék sem mentes a repedésektől, és épp ezek a repedések néha az egyetlen lehetséges igazság.
Mert vannak történetek, amelyeket nem a kimondott szóval mérnek, hanem azzal, ami a szemekben marad, amikor a szavak hiányoznak.
És itt, mindkét szem nedves tekintetében, még mindig mindent ki lehet olvasni.