Sylvain Barberot - Jouir - marbre gravé

A «jouir» egy olyan művek sorozatából származik, amelyet „épitaphe”-nak titulálnak. Olyan költői módok ezek, hogy a halált közelítsük költészettel úgy, hogy egy olyan, gondosan kiválasztott szót választunk ki, amely felemeli azt.

E műben egy márványtábla áll, mint hullámzó, szinte organikus erezetű kór felütése, mint egy időtől hirtelen letépett töredék. A felülete, amely szürke és elefántcsontos rétegekkel van megmunkálva, egyszerre idézi a geológiai üledéket és a memória lassú betörését. Semmi sem sima itt: a szegély szabálytalan, majdnem véletlenszerű, emlékeztet a törésre, a végességre, arra a teljességtelenségre, amely minden létezésre jellemző.

A megkövült anyag közepén egy szó: jouir. Mélyen bevésve, nem elég, hogy csupán be van jegyezve — ki van mélyítve, mintha magába kellene vésni a követ az értelmének kibontásához. A 24 karátos aranyfóliával készült aranyozás a fényt szinte szent kapu hangulatával vonzza be. Körvonalazza a grafika kontúrjait, egy temetkezési esztétikát hívva elő. Ez a fényesen kiemelt megjelenítés nem kerülheti el a halotti oszlopok aranybetűinek emlékezetét, ahol a név és a szöveg a test elenyészése után is fennmarad.

A verbum jouir választása központi feszültségként működik. A halállal társítva az epitáfa eszköze így felülírja a várakozásokat: ahol a gyászt várnánk, ott az intenzitás tör elő; ahol a kő a csendre utal, ott a szó a tapasztalatot, a testet, az átélt pillanatot hívja elő. A mű ennek megfelelően finom, mégis erőteljes megfordulást végez: nem tagadja a halált, hanem vele élő útmutatót ad: teljes életre ösztönöz.

Az Épitaphe sorozatba illeszkedőként ez a darab a végesség költői megközelítését nyújtja. Minden kiválasztott szó a felszívódás felemelésére irányul, nem az enyhítésre, hanem egy létezési sűrűség ellentétre állítására. Itt a kő nem zár le: megőriz, felerősít, átalakít. A jouir ekkor már nem csupán egy szó, hanem egy vibráló nyom, egy fénylő nyom a anyag közepén, mintha az elkerülhetetlen utolsó sugárzása lenne.

Nemzetközi művész, aki a memória és a felejtés közti dialektikára épít. A memória számomra az a lényegi elem, amely összeköti testünket a világgal. Azonban, miközben kultúránk az történelmet a domborító talján kőrbe vésni törekszik, én megpróbálom gátolni, szétszerelni, sőt saját memóriámat is kitörölni. A felejtés gyakorlata hatalmas vállalkozás… A test csak ennek a memóriának a hordozója, amelytől függ, sőt, szükségképp megkívánja. Ő építi fel, formálja és alakítja azt. És ha az anamnézis görög eredetű szóként visszafelé haladó emlék feltárásának jelentése, számomra én azt üldözöm, hogy jobban el tudjak válni tőle.