Eduardo Chillida (1924-2002) - Untitled

Eduardo Chillida. Cím nélküli, 1978.

Eduardo Chillida a 20. századi európai művészet egyik kiemelkedő alakja. Hazai és nemzetközi elismerés övezi tériség, anyag és űr kutatásaiért; munkája szobrászatot, rajzot és nyomtatásművészetet ölel fel, vizsgálva az alak, az egyensúly és az építészet közötti feszültségeket. Pályafutása során vizuális nyelve is radikális szintézis felé fejlődött, ahol a minimális gesztusok erőteljes szerkezeti jelenlétré válnak.

Lemez méretei: 36 x 26 cm.
A rajz méretei: 18,7 x 10,7 cm (ugyanolyan méret, mint az eredeti rajz).
Összes méret: 42 x 32 cm.
Klimatizált kiadás a Chillida Leku Múzeumétól.
Öt-ink nyomtatva a River Artist természeti fehér papírján, 120 g.
Kézzel felhelyezve szürke tartószerkezetre, három levehető ponttal a bemutatásért.
Kivételes állapotban.

Ebben a 1978-as kollázsban és tintarajzban Chillida különösen kifinomult szintézist ér el. Míg korábbi lineáris műveiben a nyelvezet inkább lineáris, itt a vizuális nyelv kompakt, élesen meghatározott fekete formákból épül fel, amelyeket kivágtak és a felületre olyan anyagrészecskékként helyeztek el, mintha anyagi fragmentumok lennének. A kompozíció nem leír, hanem feszültségrendszert artikulál a tömeg és a űr között.

A formák határozott, mégis kissé szabálytalan körvonalai úgy tűnnek, mintha egyszerre lebegnének és megragadnák magukat a képi térben, kiszolgáltatva a könnyedség és a súly közötti ellentmondásos kapcsolati dinamikának. Ez a bizonytalan egyensúly jellemzi Chillida érett korszakát, amikor minden elem annyira meghatározott, mint amilyen mértékben magában az űrben is.

A kollázs alkalmazása hozzáad egy további dimenziót: a forma nemcsak meg van rajzolva, hanem fizikailag meg is van alkotva, megerősítve közvetlen kapcsolatát a szobrászati gyakorlattal. Ezek a papíralapú művek laboratóriumokként működnek, ahol a művész formális megoldásokkal kísérletezik, amelyeket később vasban, acélban vagy márványban fejlesztett tovább.

A mű a Chillida gondolkodásának egyik alapelvét testesíti meg: a tér nem passzív üresség, hanem az a valódi anyag, amelyből a forma épül. Itt a szilárd és üres közötti egyensúly nem csupán szerkesztési, hanem szerkezeti jellegű.