Matteo Ciffo - Reliqua - Poseidon

- Matteo Ciffo (Olaszország - 1987) contemporanea szobrászat. Cím: Reliqua - Poseidon
- 2026-os év. 1/40-es kiadás - Aláírt és hitelesített a művész által, hitelesítő tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegvágott márvány- és kőpor lepárlásának ötvözete
- Kiváló állapotban




Relíqua gyűjtemény

Reliqua egy olyan tárgyszobrokat bemutató gyűjtemény, amely vizsgálja az anyag, az emlékezet és a lényeg közötti kapcsolatot. Minden darab egy erodált monolitként jelenik meg, az idő által megkopott, amely belsejében egy klasszikusság töredékét őrzi: egy arcot, egy anatómiai részletet, egy olyan jelenlétet, amely a romlás és a szentség között lebeg.
A mű egy szimbolikus és funkcionális tartályként működik, képes befogadni azt, ami nem látható: emlékeket, érzelmeket, illatokat.
A gyűjtemény a relikva fogalmából született: olyan tárgyakból áll, amelyek átérik az időt, jelentést és emléket hordozva. A monolitikus forma az ásványkő archetipusát idézi, alapvető és örök elemet, míg a felületi erózió a kort, a természeti tényezők hatását és az anyag folyamatos átalakulását sugallja.
A beágyazott klasszikus töredék tanúbizonysággá, a szépség maradványává válik, amely ellenáll és felbukkan. A védelem, elrejtés és csapdába esés határain.

Reliqua olyan hibrid tárgyként van elképzelve a művészet és a design között:
- folyékony esszenciák vagy parfümök tartálya
- helyiségek illatának diffúzora pálcikákkal
- személyes emlékek szimbolikus őrzője
- erőteljes anyaghatású dísztárgy
Minden funkció elvész a tárgy esztétikai értéke mögött, amely intimitásra és személyes kapcsolatra invitál.

Minden darab 40 példányban készült, mégis egyedi: színvariációk, hibák és jelek teszik minden Reliquát vissza nem ismételhetővé.





MATTEO CIFFO

197? Biellában született 1987-ben, 2007-től anyagra, annak átalakulására és az emlékezetre összpontosító kutatást folytatok. Munkám közvetlen kapcsolatból születik a nemes és összetett anyagokkal, mint a márvány- és kőporok, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem csupán kifejező eszközöknek, hanem élő jelenléteknek tekintem őket, időt, történelmet és megújulási lehetőséget hordozva.

Egy olyan rítus-szerű folyamaton keresztül, amit szobrászatnál inkább rituálnak tekintek: a kő újjászületése a kezemen keresztül. A gyakorlat abból az észleletből és az a vágyból születik, hogy visszaadja az életet annak, amit összetörtek, elhagyatott vagy elfeledtek. Darabok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származóak, anyagként szolgálnak szobraim alapanyagaként.
Olyan anyagokról van szó, amelyek már benne hordoznak egy történetet. Szétbontom őket és újra összeállítom, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak a korábbi állapotukhoz, hanem egy új feltételezéshez.
Minden mű egyensúlyból fakadó törékeny egyensúlyból születik a veszteség és újjászületés, a memória és a lehetőség között, megmutatva azt a pillanatot, amikor a anyag már nem az volt, hanem valami mássá válik.

Az útforma egy olyan átalakulás, amely túllép a hagyományos szobrászaton, közelítve egy szinte alkahimes dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyeknek már volt létezése, szétbontom és újra összerakom őket, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás egy törés és regeneráció közötti feszültségből születik, a veszteség és a memória között, láttatva egy állandó változás állapotát.

A kutatás olyan anyagokkal folytatódik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és megbonthatatlanok, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Amit látszólag változatlan, az instabil természetet tár fel, amely reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni képes. Ez a feltétel az anyagot a munka aktív részévé teszi, amely a idővel és a környezettel folytatott folyamatos párbeszédben vesz részt.
A tökéletesség a törékenységnek ad helyet, és az örökkévalóság élő és emberi élményként jelenik meg. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, és a felületen megőrizi a gesztus, a folyamat és a saját fejlődés nyomait.

Önképzőként az út a kísérletezés, megfigyelés és hallgatás révén alakult ki. A megközelítés nem a kontrollra, hanem az anyagnak az átalakulásában való kísérésére törekszik. A formák, amelyek kiszámíthatók, tükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezetek, amelyekben törmelékek, nyomok és hiányosságok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat a a anyagot élő archívumként vizsgálja. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a romlás és az újjászületés között lebegnek, a maradandóság és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.