Matteo Ciffo - Frammenti - Venere






Film- és vizuális művészetek mesterfokozata; tapasztalt kurátor, író és kutató.
| 190 € | ||
|---|---|---|
| 170 € | ||
| 150 € |
Catawiki Vevővédelem
A befizetést biztonságban megőrizzük, amíg a termék kézbesítése meg nem történik. Részletek megtekintése
Trustpilot 4.4 | 131293 vélemény
A Trustpilot-on kiváló értékelésű.
Matteo Ciffo, Frammenti - Venere, kortyú távú modern szobor Márványőrlemény és kőporok hideg megolvasztása, 1/8-eddíció, 2026, aláírva és hitelesítve, 27 cm szélesség, 38 cm magasság, 27 cm mélység, 8,5 kg, Olaszországból.
Leírás az eladótól
- Matteo Ciffo kortárs szobrászat (Olaszország - 1987). Cím: Fragmentumok-Vénusz
- Évszám: 2026. Kiadás: nr. 1/8 - A művész aláírt és hitelesített, hitelesítő igazolással
- Anyag: hideg olvasztású márványpor és kőpor
- Kiváló állapotban
FRAGMENTUMOK GYŰJEMÉNYE
Az összevetés a klasszikus szobrászattal ezen gyűjtemény központi eleme. Azok a formák, amelyeket historikusan a tökéletesség, a végtelenség és a kollektív memória eszményéhez társítottak, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentálódási és átdefiniálási folyamat alá esnek.
A forma már nem stabil egységként értelmezett, hanem átmeneti állapotként. Megtöri, felbomlik és újra összeáll, felfedve saját instabil természetét. A térfogat kitárul, blokkokra és töredékekre törik, új szerkezetet hozva létre, amelyben az idő többé nem rejtőzködik, hanem látható elem lesz.
Ez a feszültség megszünteti a tökéletesség abszolút állapotaként való hiedelmét. A látszólag örök érvényűség saját sebezhetőségét tárja fel. A klasszikus forma fennmarad, de átalakítva: nem örökkévalóság jelképe többé, hanem időn átkerülő jelenlét, a változásnak kitett, és egy új dimenzióba visszaadott.
MATTEO CIFFO
Biellában született 1987-ben, 2007 óta anyagra, annak átalakulására és az emlékezetre összpontosító kutatást folytatok. Munkám közvetlen kapcsolaton alapul nemes és összetett anyagokkal, mint a márványpor és a kő, természetes pigmentek, armeni földek, oxidok és fémek. Nem csupán kifejező eszközökként tekintek rájuk, hanem élő jelenlétként, az idő, a történelem és a megújhodás lehetőségeit hordozó létezőként.
Egy szertartásszerűbbnek mint szobrászatnak tekinthető folyamat révén: a kő újjászületése, amelyet kezem irányít. Az eljárás a megfigyelésből és annak vágyából fakad, hogy életet adjon annak, ami összetört, elhagyott vagy feledésbe merült. Fragmentumok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származó darabok, anyaggá válva elsődleges anyaggá válnak a saját alkotásaimhoz.
Ilyen anyagokról van szó, amelyek már eleve történetet hordoznak magukban. Kikezdem őket és újra összerakom, olyan formákat létrehozva, amelyek már nem tartoznak az előző állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyának törékeny egyensúlyából fakad: a veszteség és az újjászületés, a memória és a lehetőség közötti feszültség adja az élő pillanatot, amikor az anyag már nem az, ami volt, és valami újat jelent.
Az út a hagyományos szobrászatot meghaladó, átalakulás formáját ölti fel, közelítve egy szinte alkémikus dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már előzőleg léteztek, azokat felbontom és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és regeneráció közötti feszültségből, a veszteség és a memória közötti kapcsolatrendszerből születik, láthatóvá téve egy állandó változás állapotát.
A kutatás olyan anyagokkal foglalkozik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és töretlenek, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetők. Azt, ami látszólag változatlan, instabil természet tárja fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a helyzet az anyagot a munka aktív részévé teszi, folyamatos párbeszédbe vonva az idővel és a környezettel.
A tökéletesség feladja a helyét a törékenységnek, és az örökkévalóság élő, emberi tapasztalattá válik. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait a felületen megőrizve.
Ön-képződésűként a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás révén építettem fel utamat. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyag kíséretével a transzformációban. A formák, amelyek így létrejönnek, tükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezetek, ahol a fragmentumok, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat a metafora élő archívumaként vizsgálja az anyagot. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a rom és újjászületés között lebegnek, a fennmaradás és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.
- Matteo Ciffo kortárs szobrászat (Olaszország - 1987). Cím: Fragmentumok-Vénusz
- Évszám: 2026. Kiadás: nr. 1/8 - A művész aláírt és hitelesített, hitelesítő igazolással
- Anyag: hideg olvasztású márványpor és kőpor
- Kiváló állapotban
FRAGMENTUMOK GYŰJEMÉNYE
Az összevetés a klasszikus szobrászattal ezen gyűjtemény központi eleme. Azok a formák, amelyeket historikusan a tökéletesség, a végtelenség és a kollektív memória eszményéhez társítottak, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentálódási és átdefiniálási folyamat alá esnek.
A forma már nem stabil egységként értelmezett, hanem átmeneti állapotként. Megtöri, felbomlik és újra összeáll, felfedve saját instabil természetét. A térfogat kitárul, blokkokra és töredékekre törik, új szerkezetet hozva létre, amelyben az idő többé nem rejtőzködik, hanem látható elem lesz.
Ez a feszültség megszünteti a tökéletesség abszolút állapotaként való hiedelmét. A látszólag örök érvényűség saját sebezhetőségét tárja fel. A klasszikus forma fennmarad, de átalakítva: nem örökkévalóság jelképe többé, hanem időn átkerülő jelenlét, a változásnak kitett, és egy új dimenzióba visszaadott.
MATTEO CIFFO
Biellában született 1987-ben, 2007 óta anyagra, annak átalakulására és az emlékezetre összpontosító kutatást folytatok. Munkám közvetlen kapcsolaton alapul nemes és összetett anyagokkal, mint a márványpor és a kő, természetes pigmentek, armeni földek, oxidok és fémek. Nem csupán kifejező eszközökként tekintek rájuk, hanem élő jelenlétként, az idő, a történelem és a megújhodás lehetőségeit hordozó létezőként.
Egy szertartásszerűbbnek mint szobrászatnak tekinthető folyamat révén: a kő újjászületése, amelyet kezem irányít. Az eljárás a megfigyelésből és annak vágyából fakad, hogy életet adjon annak, ami összetört, elhagyott vagy feledésbe merült. Fragmentumok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származó darabok, anyaggá válva elsődleges anyaggá válnak a saját alkotásaimhoz.
Ilyen anyagokról van szó, amelyek már eleve történetet hordoznak magukban. Kikezdem őket és újra összerakom, olyan formákat létrehozva, amelyek már nem tartoznak az előző állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyának törékeny egyensúlyából fakad: a veszteség és az újjászületés, a memória és a lehetőség közötti feszültség adja az élő pillanatot, amikor az anyag már nem az, ami volt, és valami újat jelent.
Az út a hagyományos szobrászatot meghaladó, átalakulás formáját ölti fel, közelítve egy szinte alkémikus dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már előzőleg léteztek, azokat felbontom és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és regeneráció közötti feszültségből, a veszteség és a memória közötti kapcsolatrendszerből születik, láthatóvá téve egy állandó változás állapotát.
A kutatás olyan anyagokkal foglalkozik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és töretlenek, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetők. Azt, ami látszólag változatlan, instabil természet tárja fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a helyzet az anyagot a munka aktív részévé teszi, folyamatos párbeszédbe vonva az idővel és a környezettel.
A tökéletesség feladja a helyét a törékenységnek, és az örökkévalóság élő, emberi tapasztalattá válik. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait a felületen megőrizve.
Ön-képződésűként a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás révén építettem fel utamat. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyag kíséretével a transzformációban. A formák, amelyek így létrejönnek, tükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezetek, ahol a fragmentumok, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat a metafora élő archívumaként vizsgálja az anyagot. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a rom és újjászületés között lebegnek, a fennmaradás és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.
