Matteo Ciffo - Reliqua - Apollo

- Matteo Ciffò kontemporán szobrászata (Olaszország - 1987). Cím: Reliqua - Apollo
- 2026-os év. Nr. 1/40 példányban - Aláírt és hitelesített a művész által, hitelesítő igazolással
- Anyag: hidegfúvásos megmunkálás márvány- és kőporból
- Kiváló állapotú



RELIQUA Gyűjtemény

Reliqua egy olyan szobor tárgyakból álló kollekció, amelyek a matéria, az emlékezet és a lényegi esszencia viszonyát vizsgálják. Minden darab úgy jelenik meg, mint egy megsúlyosodott monolít, az idő nyomait hordozó, amely belső terében egy klasszikus fragmentumot rejt: egy arcot, egy anatómiai részletet, egy térben függő jelenlétet a romlás és a szentség között.
Az alkotás szimbolikus és funkcionális tartályként működik, amely befogadja azt, ami nem látható: emlékeket, érzelmeket, illatokat.

A kollekció az ereklye fogalmából fakad: olyan tárgyakból, amelyek átívelnek az időn, jelentést és emlékezetet hordozva. A monolitikus forma az ásványkő archetipusát hívja elő, amely primordiális és örök, míg a felszíni erózió a több évi múlásra, a természeti hatásokra és az anyag folyamatos átalakulására utal.
A beépített klasszikus fragmentum tanúvallomássá válik, a szépség maradványává, amely ellenáll és újra felbukkan. A védett, rejtett és csapdázott határok között

Reliqua az művészet és design közös, hibrid tárgyaként gondolható:
- folyékony esszenciák vagy illatok tárolója
- környezetbe helyezhető, botokkal ellátott diffúzor
- személyes emlékek szimbolikus őrzője
- erőteljes anyaghatású dekoratív elem
Minden funkció az objektum evocív értékéhez képest másodlagos, amely intimebb és személyesebb viszonyra hív meg.

Minden darab 40 példányban készült, mégis egyedi: a színvariációk, a torzulások és a jelek minden Reliqua-t „ismételhetetlenül” egyedivé tesznek.










MATTEO CIFFO

1987-ben Biellában született. 2007 óta a matéria, annak átalakulása és az emlékezet vizsgálatával foglalkozom. Munkám olyan nemes és összetett anyagokkal születik, mint a mármorkpor és kő, természetes pigmentek, armeni földek, oxidok és fémek. Nem tekintem ezeket pusztán kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, az idő, a történelem és a megújulás lehetőségének hordozóinak.

Egy olyan rituálisnak tekintett folyamaton keresztül, amely inkább szobrászatnál közelebb áll a misztériumhoz: a kő újraéledése a kezem által vezérelve. A gyakorlat a megfigyelésből és annak vágyából születik, hogy visszaadjam az életet annak, amit összetörtek, magára hagytak vagy elfelejtettek. Töredékek és hulladékok, gyakran más szobrászok munkáiból származók, az én munkáim alapanyaggá válnak.
Ilyen anyagok amelyek már önmagukban is történettel bírnak. Szétbontom és újraépítem őket, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak az eredeti állapotukhoz, hanem egy új feltételezéshez.
Minden mű egyensúlyból fakadó törékenységből, a veszteség és a feltámadás, a memória és a lehetőség között bontakozik ki, megmutatva azt a pillanatot, amikor az anyag abból, ami volt, mást kezdi el.

Az út egy olyasfajta transzformáció formáját ölti fel, amely túllép a hagyományos szobrászat határain, közelítve egy félig albhemikus dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, szétbontom őket és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden teremtés a pusztítás és a regeneráció, a veszteség és az emlékezet közötti feszültségből születik, láthatóvá téve egy állandó változás állapotát.
A kutatás olyan anyagokkal küzd meg, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és földön járó, ugyanakkor érzékeny és sebezhető. Ami látszólag változatlan, az egy instabil természetet mutat, amely képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a állapot az anyagot a munka aktív részévé teszi, amely folyamatos dialógusban van az idővel és a környezettel.
A tökéletesség helyet ad a törékenységnek, és az örökkévalóság élő, emberi élményként mutatkozik meg. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és a saját fejlődés nyomait a felületen megőrizve.

Önképzőként sajátítottam el a pályafutásomat kísérletezés, megfigyelés és hallgatás útján. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyag Segítésére a transzformációjában. A keletkezett formák tükrözik az emlékezet működését: olyan struktúrák, amelyekben a töredékek, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat a materiát élő archívumként kutatja. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a romlás és a feltámadás között lebegnek, a fennmaradás és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót."