Matteo Ciffo - Frammenti - Nefertiti

- Kortárs szobrászat Matteo Ciffo-tól (Olaszország - 1987). Cím: Frammenti-Nefertiti
- Év 2026. Kiadás: 1/8 - Aláírva és hitelesítve a művész által, eredetiségigazolással
- Anyag: márvány- és kőporok hideg fúziója
- Kiváló állapotban


FRAMMENTI gyűjtemény

A klasszikus szobrászattal való összevetés a kollekció központi eleme. Az olyan formák, amelyeket történelmileg a tökéletesség, örökkévalóság és kollektív memória fogalmához kapcsolnak, kiindulópontként szolgálnak, és fragmentációs és redefiniálási folyamatnak vetik alá őket.
A forma többé nem stabil egységként értelmezhető, hanem átmeneti állapotként. Megtörik, szétválik és újra összerakódik, feltárva saját instabil természetét. A térfogat megnyílik, blokkokra és töredékekre válik szét, egy új szerkezetet teremtve, amelyben az idő többé nem rejtve van, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség eltávolítja a tökéletesség abszolút állapotként való felfogását. A csupán örökkévalónak látszó dolog sebezhetőségének lepleződik ki. A klasszikus forma megmarad, de átalakítottan: nem örökkévalóság szimbóluma többé, hanem az időn átszúrt jelenlét, a változásnak kitett és egy új dimenzióba visszaadott.





MATTEO CIFFO

Biellában született 1987-ben, 2007 óta olyan anyagra összpontosító kutatást folytatok, amely annak átalakulásába és a benne megőrzött memóriába rejlik. Munkám közvetlen kapcsolaton alapul büszke/nemes anyagokkal és összetett anyagokkal, mint a márvány- és kőporok, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem tartom őket pusztán kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, idő, történelem és újjáéledés lehetőségének hordozóinak.

Bár egy inkább rituális, mint szobrászati folyamat révén: a kő újjászületése, amelyet a kezem irányít. A gyakorlattal az a megfigyelés adta alapot és a vágy, hogy visszaadjam az életet annak, amit összetörtek, elhagyatott vagy feledésbe merült. Fragmentumok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkáihoz tartozókból, anyani eredetű anyaggá válnak a saját munkáim számára.
Olyan anyagokról van szó, amelyek már magukban hordoznak egy történetet. Szétbontom és újra összerakom őket, olyan formákat létrehozva, amelyek már nem tartoznak az előző állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyának törékeny egyensúlyából, a veszteség és a feltámadás, a memória és a lehetőség között születik; láthatóvá téve azt a pillanatot, amikor az anyag már nem az volt, ami volt, és valami más legyen.

Az út egy olyan átalakulás formáját ölti, amely a hagyományos szobrászatot felülmúlja, és közelebb kerül egy félig kémiai dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, szétbontom és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat generáljak. Minden alkotás egy destrukció és regeneráció közti feszültségből, a veszteség és a memória közti feszültségből születik, láthatóvá téve a folyamatos változás állapotát.

A kutatás olyan anyagokkal kerül szembe, amelyek mély ellentmondást hordoznak: látszólag örök és feldönthetetlenek, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Ami makacsnak tűnik, az instabil természetet tár fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a feltétel a matériát a munka aktív részévé teszi, részt venni a idő- és környezet-kérdészet párbeszédében.
A tökéletesség átadja helyét a törékenységnek, és az örökkévalóság élő és emberi tapasztalattá válik. A material nem alárendelt, hanem társművek szerzője lesz, megőrizve felületén a gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait.

Önképzőként a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás útján építettem fel az utamat. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem a materialis átvezetésének kísérésére. A formák, amelyek kialakulnak, visszatükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezetek, ahol a töredékek, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat a matériát élő archívumként értelmezi. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a romban és a feltámadásban, a megmaradásban és a transzformációban lebegnek, visszaadva a matériának egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.