Sylvain Barberot - Kiss me

„Kiss me” egy karamellból készült emberi koponya lenyomata. Ez a koponya 1,7 m-re van a talajtól és 37 cm-re a faltól úgy, hogy a néző nyalhatja, megcsókolhatja. A halál megcsókolása, hogy eltűnjön. Ez tehát egy nem tartós mű, amely nem marad meg az idő számára.

A Kiss című mű kiváló élességgel illeszkedik a halotti pompára vonatkozó hagyományba, miközben mélyen kortárs és participatív reinterpretációt is kínál. Első látásra az objektum nyugtalanító jelenlétet kényszerít: egy emberi koponya, a halandóság univerzális formája, itt szinte anatómiai pontossággal van reprodukálva, de meglepő anyaggal, a karamellel megfestve. Ez az anyag egyszerre vonzó és múlandó, közvetlen feszültséget teremt a vonzás és az utálat között.

A karamell választása nem jelentéktelen. A gyermekkori világot, az édes élvezetet, a közvetlen vágyat hívja elő. Ennek az édességnek azonban a halál ábrázolásához való alkalmazása erős összekapcsolódást teremt. Míg a hagyományos semi-portréknál a gazdagság és a múlékonyság ellentéte állt, a Kiss a fogyasztás és megszűnés dialektikáját állítja színpadra. A néző nem csak a halál képével szembesül: fizikailag is részt vesz benne.

A mű participatív dimenziója a leg radikálisabb gesztusa. A szájnál magasban lógva a koponya hozzáférhetővé válik, majdnem felkínált. A cím, Kiss, lényegi kétértelműséget vezet be: csók-e, a szeretet és intimitás gesztusa, vagy egy primitívebb érintés, a nyelv ízlelőd, kivonó és módosító érintése? A mű nyaldosásával a néző saját testét vonja be az átalakulási folyamatba. Ő a lepusztulás ügynöke, a forma fokozatos eltűnésének szereplője lesz.

Így a mű nem pusztán a pompaszerűség ábrázolására törekszik: meg is mutatja azt. Minden interakció csökkenti a tárgyat, torzítja azt, egészen a lehetséges megsemmisülésig. A tradícionális pompszerűségeknél gyakran csak időt sejtető idő a jelen, itt gyorsul és láthatóvá válik. A degradáció nem absztrakt, kézzelfogható, szinte intimebb. Ez a fogyasztási gesztus szimbolikus kannibalizmusra utal: a koponya felszívása a halált beépíti, azt ideig-óráig a sajátjává teszi.

Ezenkívül a Kiss a mű és a néző viszonyát is megkérdőjelezi a kortárs kontextusban. Ahol az art általában védett, megszentelt, itt sebezhető, nyilvános gesztusoktól függő. A mű elfogadja saját végét mint létrejövésének feltétele. Csak úgy teljes, ha elpusztul.

Végső soron a Kiss éles elmélkedést kínál az emberi végességről, a klasszikus motívumot érzékszervi és kollektív élménnyé alakítva. A vágy és a pusztulás, az édes és a morbid között azt hangsúlyozza, hogy minden élvezet múlandó, és hogy a megszűnés nem csupán egy eszme, hanem egy olyan folyamat, amelyben részesei vagyunk, olykor zavaró élvezettel."