Sylvain Barberot - Jouir - marbre gravé

«jouir» egy olyan művek sorozatából származik, amelyet „epitaphe” című címűek. Ezek költői módon ölelik fel a halált, költészettel, úgy, hogy egy olyan szót választanak ki, amely a megszépítés érdekében kerül elő.

E műben egy göröngyös, szinte organikus mintázatú márványtábla emelkedik fel, mintha az időből tépett töredék lenne. Felülete, szürke és elefántcsontos rétegződésekkel ellátva, egyszerre idézi a geológiai üledékképződést és a memória lassú bevésődését. Semmi itt nem sima: a rendetlen, majdnem véletlenszerű széle a törést, a végességet, az egész létezésre jellemző teljességgel való hiányt idézi fel.

Ennek a megkövesedett anyagnak a közepén egy szó: jouir. Mélyre gravírozva nemcsak hogy be van írva, hanem ki van vájva, mintha magából a követ sem lehetne kivenni, hogy a jelentés feltárulhasson. A 24 karátos aranylevél csillogása szentséghez hasonló fényességet ad, hangsúlyozza a gravírozás körvonalait, egy temetkezési esztétikát idézve. Ez a fénylő kiemelés nem mentesít a halál emlékezetétől, s éppen úgy, mint a halotti emléktáblák arany betűi, ahol a név és a szó a test eltűnése után is megmarad.

A körmönfont igekötő Jouir választása központi feszültségként működik. A halállal a epitáfénak, az eszközben azonosulva változtatja meg a várakozásokat: ott, ahol a gyász várható, a végtelenség felvétele tör elő; ahol a kő a csendre utal, a szó a tapasztalatra, a testre, a megélt pillanatra hív. Így a mű egy diszkrét, de erőteljes megfordítást hajt végre: nem tagadja a halált, hanem arra szólít fel, hogy éljük teljesen.

Az Épitaphe sorozatban rögzített darab költői megközelítést kínál a végességhez. Minden kiválasztott szó a megsemmisülés feletti sublímálás kísérlete lesz, nem a megnyugtatás érdekében, hanem egyfajta lényegi sűrűség felhasználásával szembeszegül vele. Itt a kő nem zárja le a dolgot: őrzi, növeli, átalakítja. A Jouir ekkor már nem csupán egy szó, hanem egy rezgő emlék, egy fényes nyom a matéria középpontjában, mintha a megsemmisülés ellen egy utolsó fénycsillanás lenne.

Nemzetközi művész, akinek munkája a memória és a felejtés közötti dichotómián alapul. A memória számomra azok közé a lényeges elemek közé tartozik, amely köti testünket a világhoz. Azonban, miközben kultúránk igyekszik gravírozni a történelmet kapával, én arra törekszem, hogy gátoljam, szétszedjem vagy akár felejtsem saját memóriámat. A felejtés gyakorlata hatalmas vállalkozás… A test csak enmely memória támasztéka, amelytől függ, sőt szükségszerűséggé válik. Őt építi fel, formálja, átalakítja. És ha az anamnézis görög eredetű szóként a felidézés visszahúzását jelenti, én személy szerint azt lesem, hogy minél jobban el tudjak tőle válni.”}{