Antonio Nasuto - Wet eyes

Antonio Nasuto diplomát szerez az Architettura területén a Nápolyi Egyetemen, ahol ezt követően hároméves specializációt szerez a Design terén. Ez a multidiszciplináris képzés meghatározóan befolyásolja vizuális nyelvét, amelyet a szigorú composíció és a kép szerkezetének iránti figyelem jellemez.

Jelenleg az Anatomia Artistica oktatója a Foggi Szépművészeti Akadémián, az oktatómunka mellett pedig állandó festői kutatásokkal foglalkozik, amelyek a test emberi voltára és a figura narratív dimenziójára összpontosítanak.

Személyes és csoportos kiállításokon mutatkozik be hazai és nemzetközi szinten. A főbbek közül: a magángyűjteményekben a Foggi Palazzetto dell’Arte-ben (2002, 2003), a P. P. Pasolinihoz szóló csoportos kiállítás a Foggi Dogana bíróságán (2007), 150 Souvenirs d’Italie a római Galleria d’Arte Moderna e Contemporanea “Atelier degli Artisti” című kiállítóterén (2011), Ariadne szála. Fizikai és mentális labirintus a Trani-i Palazzo delle Arti Beltrani-ben (2011), egyéni kiállítás a Pietramelara-i Palazzo Ducale Paternò Caracciolo-nál (2013) és L’ospite inatteso Villetta Barrea-ban (2016).

Vannak olyan pillanatok, amikor a szerelem nem beszél többé, mégis tovább hallható.
Ebben a műben a két nő mintha éppen ott lennének: abban a pontban, ahol az összetartó erő meging, de egyáltalán nem adja fel magát. Van egy új távolság, mégis tele van jelenléttel.
Az egyik közülük olyan szenvedést őriz, amelyet nem szabad kimondani. Két kezében tartja, védi és ugyanakkor féli is, mintha a saját részének egy olyan része lenne, amely hirtelen jobban nyomna a többitől. A másik mindvégig marad, minden ellenszolgáltatás nélkül. A tekintete nem vádol és nem is vigasztal: keres. Keres valamit, ami éppen elromlik a szemekben, valamit, amit talán már nem lehet megmenteni, és amit viszont mindkettő szeretett volna szorosabban tartani.
Középen, mintha belső állapotuk fordítása lenne, egy figyelmeztetés: Wet Eyes.
Nem felirat, hanem állapot. Ezek a vizes szemek bizonyítják, hogy a szerelem, ha valós, soha nem marad érintetlenül. A szív megcsúszik, megbotlik, ott sejtettekhez legstabilabbnak hitt része megsérül.
És ott van az a csendes, piros jelenlét, mint egy emlék, amely lángol: a manikin.
Ez nem egy tárgy, hanem egy lehetőség. Egy harmadik zavaró, aki a köztük levő levegőben lakik: egy emlék, egy vágy, egy ideál, egy kétely. Nincs arca, és éppen ezért bármennyit ölthet.
Olyan, ami kettéválaszt, összezavar, és amit mindentől elcsendesedve is fennhagy.
Ez a festmény nem egy jelenetet mesél el; egy átkelést mesél el.
Az a törékeny átjárás, amelyben a nők közötti – akárcsak minden, amelyik merészen teljes lenni – szeretet megmutatja sebezhetőségét.
Ez egy olyan pillanat, amelyben rájövünk, hogy semmilyen kötelék sem immunis a repedésekre, és hogy épp ezek a repedések néha az egyetlen lehetséges igazság.
Mert vannak történetek, amelyeket nem az elmondottak alapján mérünk, hanem abból, ami a szemekben marad, amikor a szavak hiányoznak.
És itt, mindkét szem vizezett tekintetében, még mindig mindent olvashatunk.