Matteo Ciffo - Frammenti - Nefertiti

- Matteo Ciffo (Olaszország - 1987) kortárs szobrászat. Cím: Fragmentumok-Nefertiti
- 2026-os év. 2/8-ik kiadás - a művész által aláírt és hitelesített, autentikációs tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegöntés márvány- és kőporból
- Kiváló állapotban



FRAMMENTI kollekció

A klasszikus szoborral való összehasonlítás a kollekció központi eleme. Az olyan formák, amelyeket történelmileg a tökéletesség, az örökkévalóság és a kollektív memória fogalmával kötünk össze, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentációs és redefiniálási folyamat alá kerülnek.
A forma többé nem tekinthető egységesnek, hanem átmeneti állapotnak. Megszakad, szétválik és újra összeáll, feltárva saját instabil természetét. A térfogat megnyílik, blokkokra és töredékekre válik szét, egy olyan új szerkezetet teremtve, amelyben az idő már nem rejtett, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség megszünteti az örökkévalóságot mint abszolút állapotot. Amit örökkévalónak látszik, feltárja saját sebezhetőségét. A klasszikus forma megmarad, de átalakulva: többé nem a halhatatlanság szimbóluma, hanem az időn átszárt jelenlét, a változásnak kitett és egy új dimenzióba visszaadott.



MATTEO CIFFO

1967-ben Biellában született, 1987-ben, 2007-től kezdve anyagra irányuló kutatást folytatok, amely annak átalakulására és a megőrzött memóriára összpontosít. Munkám közvetlen kapcsolatból születik olyan nemes és összetett anyagokkal, mint a márványpor és kő, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem tekintem egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenléknek, időt, történelmet és újjászületés lehetőségét hordozzák.

Olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rituálisnak mint szobrásznak tekintek: egy kő újjászületése, amelyet a kezemben vezérellek. A gyakorlat abból a megfigyelésből és vágyból fakad, hogy életről újra gondolkodjak el mindazt, amit összetörtek, elhagyatott vagy elfelejtettek. Fragmentumok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származók, az én munkáim alapanyaggá válnak.

Olyan anyagokról van szó, amelyek már önmagukban történettel bírnak. Szétbontom őket és újra összerakom, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak korábbi állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyban lévő törékenységből emelkedik ki a veszteség és az újjászületés, a memória és a lehetőség között, megmutatva azt a pillanatot, amikor az anyag már nem az, ami volt, és valami egészen más lesz.

Az út a hagyományos szobrászatot meghaladó átalakulás formáját ölti, közelítve egy szinte asztrális-kavakői dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, szétbontom őket és újra összerakom, új formákat és identitásokat létrehozva. Minden alkotás a rombolás és regeneráció közötti feszültségből születik, a veszteség és a memória között, láthatóvá téve az állapot állandó változását.

A kutatás olyan anyagokkal néz szembe, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és megbonthatatlanok, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Amit mozdulatlannak látunk, az instabil természetet tárja fel, amely képes reagálni, oxidálódni és az idő során átalakulni. Ez a helyzet az anyagot a munka aktív részévé teszi, amely a folyamatos idő- és környezet-dialógusban dolgozik.

A tökéletesség helyet ad a törékenységnek, és az örökkévalóság élő, emberi élményként mutatkozik meg. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és a saját evolúció nyomait megőrizve a felületen.

Autodidakta módon alakítottam ki pályafutásomat a kísérletezés, megfigyelés és hallgatás révén. A megközelítés nem a kontrollra, hanem az anyag kísérésére törekszik átalakulása során. A formák, amelyek születnek, tükrözik a memória működését: olyan struktúrák, amelyben a fragmentumok, nyomok és hiányosságok együtt léteznek és megújulnak.

Ez a gyakorlat a materiát élő archívumként vizsgálja. A szobrok olyan jelenlétként kelnek szabadba, amelyek a rom és a újjászületés között lebegnek, a megőrzés és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.)