Bachibouzouk (1977) - Warhol vs Banksy vs Hirst

Briliáns munka a brüsszeli Bachibouzouk művészétől.

Ebben a sorozatban a brüsszeli művész, Bachibouzouk, ugrál a művészettörténet felett, mintha egy túl kíváncsi gyerek lenne, aki ráakadt egy múzeumra és egy festéklövedékre. A „Tomato Soup Can”ok által egy örömteli, mégis valószínűtlen ütközetet rendez három kortárs művészeti óriás között: Warhol, Banksy és Hirst. Egy pop, városi és klinikai háromszög, amelyet aeroszolmal darabolva, ahogy csak Bachibouzouk tudja.

A kiindulópont persze Banksy posztere, amely már egyfajta utalás (vagy utalás az utalásra) Andy Warhol ikonikus Campbell’s Soupjára. Bachibouzouk ott repked a negyedik hollóként, de fegyverzetként nem kardot, hanem pöttyöket – Damiel Hirst ikonikus kifejezését, a felfelé görbülő pöttyöket – hoz magával, és mindegyik kannára gondosan ráhelyezi azokat. Az eredmény: egy párbeszéd három olyan esztétika között, amelyek közül egyik sem kért kommunikálót… mégis együtt hangosan beszélnek, sőt, nevetni is kezdenek.

A színek aerosolos palettája gondosan kiválasztva élénk és vibráló, s ellenszegül a műhelyek túl bölcs örökségének. Minden szín úgy tűnik, mintha kijelentené: „És ha a kortárs művészet három percig ne vegye annyira komolyan?”
De a humor mögött világos, őszinte gondolat is húzódik: Bachibouzouk a művész ikonok ipari ismétlését kérdőjelezi meg. Mi történik egy szimbólummal, amikor lemásolják, majd a másolatot is lemásolják, majd felülfestik a már meglévő utalásokat is? Talán valami őszintébb: egy műalkotás, amely elfogadja, hogy nem egyedül született, hanem egy kulturális zúgás, képek karneválja és torzítások kavalkádja közepette.

Ezeknek a referenciák rétegeinek egymásra soványításával az alkotó a kannát – egy banális tárgyat, a fogyasztás szimbólumát, a pop-fetisizmusát – átalakítja egy korszakunkat jellemző metaforává: mindent már látunk, remixelve van, derivált... és mégis, egy különleges gesztus (és néhány jó spray) révén valami újat születik. Olyan, mintha egy tükrök múzeumában forogva végül saját visszatükröződésünket látnánk meg.

Sok ész, egy kis szókiművesség és derűs távollátás kíséretében Bachibouzouk emlékeztet bennünket arra, hogy a művészet talán mindenekelőtt egy játék: egy komoly játék, igen, de mégis játék. És ebben a játékban a Tomato Soup Can darabjai azok, amelyek minden zárat kinyitnak.