Barberot Sylvain - Echo

Önarckép — «Echo»
Mélyregravírozott tükör, fényjelző készülékkel

Az Önarckép-sorozat ezen variációjában a mű kibővíti az önarcképre vonatkozó reflexiót az rezonancia logikája felé történő eltolásával. Egyetlen tükör, amelynek bevonata részben visszavont, a fényen keresztül felfedi az „echo” szót. Ahogyan a többi darabban, a szöveg sem közvetlenül, nyíltan erőszakolja meg magát: a felülete szélén felsejlik, a néző helyzetétől, a fénytől és a pillanattól függően jelentkezik.

A tükör már nem pusztán felismerési felület, hanem visszaverődés felülete. Nem egy stabil képet hoz létre; visszatükröz, torzít, diffraktál. A reflexió átmeneti jelenséggé válik, összehasonlítható egy hangos visszhanggal: késleltetett megjelenés, nyom, amely a jelenlét és a megszűnés közötti távolságban formálódik.

Az alkotó itt egy kapcsolóhelyzetben található. Azáltal, hogy a műben tükröződik, nem közvetlenül ábrázolja önmagát; átengedőként, átíró felületként jelenik meg. A világ, amelyet a szemlélő lát, kép formájában kerül vissza — átalakítva, eltolva, újraszerkesztve. Az önarckép tehát nem inkább önmaga megerősítésévé válik, hanem egy befogadás és visszaadás folyamata.

A „echo” szó, amely a bevonatra van vésve, diszkrét olvasatkulcs. Eszünkbe juttatja, hogy minden kép már visszatérés, visszhang. Akárcsak egy olyan hang, amely a térben visszaverődik, a tükörben a reflexió terjed, szétesik, majd kialszik. Nincs fixitás, csak egymás után feltűnő előfordulások.

Így a mű a művészi gyakorlatot múlékony időbeliségbe fonja: a puffanáséba, a mérséklődő ismétlésébe, a fokozatos elcsúszás a csend felé. A művész nem egy eredet, hanem egy átjárópont lesz — egy hely, ahol a világ még visszatükröződik, mielőtt eltűnik.