Matteo Ciffo - Frammenti - Nefertiti

A zárás oka miatt a szállítás 2026-06-18-án indul.

- Matteo Ciffo kortárs szobra (Olaszország - 1987). Cím: Frammenti-Nefertiti
- Év: 2026. Kiadás: 6/8 - Aláírt és hitelesített a művész által, tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegöntvény márvány- és kőporból
- Kiváló állapotban


Collezione FRAMMENTI

A klasszikus szoborrész összevetése a gyűjtemény központi eleme. Az olyan formák, amelyek hagyományosan a tökéletesség, az örökkévalóság és a kollektív memória képzetéhez kötődnek, kiindulópontként kerülnek elfogadásra, és egy fragments‑szerűség és újrafogalmazás folyamatába kerülnek.
A forma nem többé stabil egységként értelmezett, inkább átmeneti állapotként. Megszakadt, darabokra tört és újra összeállított, feltárva saját instabil természetét. A volument megnyitja, blokkokra és darabokra válik, új szerkezetet teremtve, amelyben az idő immár nem rejtve van, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség megszünteti a tökéletesség abszolút állapotának eszméjét. A mindörökkévalóságnak tűnő dolog sérülékenységét tárja fel. A klasszikus forma megmarad, de átalakulva: immár nem a halhatatlanság szimbóluma, hanem az idő által átszelt jelenlét, amely a változásra és egy új dimenzióba való visszaadásra kerül.



MATTEO CIFFO

1987-ben Biellában született, 2007-től kezdve a materialitásra, annak átalakulására és a megőrzött memória vizsgálatára összpontosító kutatást folytat. Munkám közvetlen kapcsolaton alapuló, értékes és összetett anyagokkal lép kapcsolatba, mint a márvány- és kőpor, természetes pigmentek, armeni földek, oxidok és fémek. Nem tekintem őket egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, amely időt, történelmet és újjászületés lehetőségét hordozza magában.

Egy olyan folyamaton keresztül, amelyet rituálisabbnak, mint szobrászati jellegűnek tekintek: a kőnek a kezem által vezetett újjászületése. A gyakorlat abból a megfigyelésből és vágyból születik, hogy visszaadjam az életet annak, amit összetörtek, magára hagytak vagy feledésbe merült. Fragments és hulladékok, gyakran más szobrászok munkáinak helyezményei, alapanyagokká válnak a munkáim számára.
Olyan anyagokról van szó, amelyek már önmagukban történettel bírnak. Szétbontom és újra összeállítom őket, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak korábbi állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyának törékeny kibillenéséből, a vesztés és újjászületés közötti kapcsolatról fakad, a memória és a lehetőség között, láthatóvá téve azt a pillanatot, amikor az anyag azzá válik, amivé nem volt, és valami mássá válik.

A pálya egy olyan átalakulás alakjává válik, amely felülmúlja a hagyományos szobrászatot, közelítve egy majdnem alkimista dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, őket szétbontom és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és az újjászületés közötti feszültségből, a vesztés és a memória összefüggéséből születik, láthatóvá téve egy folyamatos változás állapotát.

A kutatás olyan anyagokkal találkozik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és elpusztíthatatlanok, ugyanakkor érzékenyek és sérülékenyek. Ami láthatóan állandónak tűnik, megmutatja instabil természetét, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a feltétel a anyagot a munka aktív részévé teszi, amely folyamatos párbeszédben van az idővel és a környezettel.
A tökéletesség helyet ad a törékenységnek, és a végtelenné válik olyan élő és emberi élményként. A matéria nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és a saját fejlődés nyomai megmaradnak a felületen.

Önellátóként a kísérlet, a megfigyelés és a hallgatás útján építettem fel az utamat. A megközelítés nem a kontrollra, hanem a anyagnak az átalakulásával való kísérésére irányul. A végeredmény formái a memória működését tükrözik: olyan struktúrák, amelyekben a töredékek, nyomok és hiányosságok együtt élnek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat a megfigyelésre élő archívumként kezeli az anyagot. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a romlás és a megújulás, a tartósság és az átalakulás között lebegnek, visszaadva az anyagnak egy rendkívül kortárs és emberi dimenziót.