Alessandro Padovan (1983) - BERNARD AUBERTIN

Alessandro Padovan műve, a Screw Art technikájáról világszerte híressé vált művész alkotása. A mű plexiglass térképével díszített tálcával gazdagított.

Ez a mű a Bernard Aubertin radikális monochromizmusával folytatott párbeszédet valósít meg, annak nyelvét az ipari anyagokon keresztül reinterpretálva. A teljesen piros – az identitást és totalitást jelentő szín – itt nem csupán felület, hanem energiatér. Akárcsak Aubertinál, a monocromia mentális térmé változik, tiszta feszültség, szellemi rezgés. Azonban a tűz és a gyulladás helyett itt a csavar kerül elő: mechanikus, moduláris, sorozatgyártott elem.
A csavarok a síkból kinyúló dinamikus szövetté válnak, vizuális ritmust teremtve, amely megtöri a kétdimenzionalitást és a pirosat olyan területté alakítja, amelyet erők átszakítanak. Ha Aubertin az anyagot égette el, hogy felszínre hozza lényegeit, itt az anyagot meghúzzák, behatolnak, felépítik. Ez egy ellentétes, de elméletben rokon gesztus: egy radikális cselekedet a monocromón.
A látóteret izoláló és megvédő átlátszó tálca a művet kortárs ereklyévé transzformálja. A piros nem csupán szín, hanem élmény, amelybe belemerülhetünk; nem csupán felület, hanem a rend és a lendület közötti feszültség, a mechanikus kontroll és érzelmi vibráció közötti feszültség.
E nézőpontból a mű a monocromia evolúciójaként értelmezhető: a tűztől a csavarig, a pusztító energiától a megépítő energiáig, miközben megőrizve a piros abszolút erejét.

Ennek a kortárs művésznek a művei a Pop Art, Screw Art, a konceptuális művészet és a városi művészet hagyományába illeszkednek, vizuális nyelvezetükben és kulturális hatásukban az olyan nagy neveket hívva elő, mint Andy Warhol, Jean‑Michel Basquiat, Banksy, Jeff Koons, Keith Haring, Fontana, Imbue, obey, Padovan, Schifano, Nicole Lubbers, Bani, kev munday invader, murakami és Damien Hirst.
Ugyanakkor a művészeti kutatás a luxus, az ikonikus divat és a globális design imagináriumával is párbeszédet folytat, felidézve szentséges szimbólumokat és olyan világmárkákat, mint Louis Vuitton, Gucci, Chanel, Hermès, Rolex, Ferrari, Porsche, Lamborghini.

A művek nem másolatok, sem hivatalos együttműködések a fent említett művészekkel vagy márkákkal, hanem eredeti alkotások, amelyeket személyes stílussal hoznak létre, és amelyek kritikus és újraolvasása a fogyasztói kultúrának, a márkák szimbólumértékének és a művészetet mint kortárs kulturális tárgyat mutatják be.

Ez a megközelítés különösen vonzó a gyűjtők és a kortárs művészet iránt érdeklődők számára, a luxus Pop Art, a konceptuális street art és a nagy ikonikus márkáktól inspirált művészet rajongóinak, miközben erős autonóm művészi identitást is megőriz.