Matteo Ciffo - Reliqua - Nefertiti

- Matteo Ciffo (Olaszország - 1987) kortárs szobrászat. Cím: Reliqua - Nefertiti
- 2025-ös év. 1/40-es kiadás - A mű aláírva és hitelesítve a művész által, hitelesítő tanúsítvánnyal
- Anyag: hideg ötvözés márvány- és kőporból
- Kiváló állapotban



RELiqua gyűjtemény

Reliqua egy olyan szobrászati tárgyakból álló kollekció, amely a matéria, az emlékezet és a lényegi valóság viszonyát vizsgálja. Minden darab olyan monolit alakú, az idő által erodálódott kődarabként jelenik meg, amely belsejében egy klasszikus fragmentumot őriz: egy arcot, egy anatómiai részletet, egy jelenlétet, ami a pusztulás és a szentség között lebeg.
A mű szimbolikus és funkcionális tartályként működik, amely befogadja azt, ami láthatatlan: emlékeket, érzelmeket, illatokat.

A kollekció a relikviáról szóló fogalomból indul ki: olyan tárgyak, amelyek átívelnek az időn, jelentést és emléket hordozva. A monolitikus forma az ásványkő archetipusát idézi, ősi és örök elemet, míg a felületi erózió az évek múlását, a természetes tényezők hatását és az anyag állandó átalakulását sugallja. A beépített klasszikus töredék tanúvallomássá válik, egy szépség maradványává, amely ellenáll és felszínre kerül. A védett, rejtett és csapdába esett határainál

Reliqua tárgyként fogalmazódik meg az érzelem- és design hibridjeként:
- esszenciák vagy illatok tartálya
- otthoni illatosító rúdakkal
- személyes emlékek szimbolikus őrzője
- erőteljes anyagi hatású dekoratív elem
Minden funkció másodlagos az tárgy vonzó erejéhez képest, amely egy benső és személyes kapcsolatra hív.

Minden darabot 40 példányban gyártják, de mégis egyedi: a színváltozatok, a hibák és a jelek mindegyik Reliqua-t soha megismételhetetlenülivé teszik.







MATTEO CIFFO

Született Biellában 1987-ben, 2007 óta a matéria, annak átalakulása és az emlékezet kutatása a középpontban áll. Munkám közvetlen kapcsolatból születik a nemes és összetett anyagokkal, mint a márvány- és kőpor, természetes pigmentek, örmények földjei, oxidok és fémek. Nem tekintem őket egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenléteknek, időt, történelmet és feltámadás lehetőségét hordozóknak.

Olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rituálisnak mint szobrászatinak tekintek: a kő újjászületése, amelyet a kezemben vezetem. A gyakorlat abból a megfigyelésből és vágyból születik, hogy visszaadjam az életet annak, ami összetört, elhagyatott vagy elfelejtett volt. Töredékek és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származó anyagok, az én alkotásaim alapanyagává válnak.
Olyan anyagokról van szó, amelyek máris hordozzák a történetüket. Szétbontom őket, és újra összerakom, létrehozva olyan formákat, amelyek már nem tartoznak az előző állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egy törékeny egyensúlyból fakadó alkotás, a veszteség és újjászületés, az emlék és a lehetőség között, megmutatva a pillanatot, amikor az anyag már nem az volt, hanem valami mássá válik.

Az út egy olyan átalakulás formáját ölti, amely felülmúlja a hagyományos szobrászatot, és közelít egy szinte kémiai dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, őket szétbontom és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás úgy keletkezik, hogy a pusztítás és az újraépítés, a veszteség és az emlék között feszülő egyensúlyból származik, és láthatóvá teszi annak állapotát, hogy az anyag mitől lett az, ami, s hogy mi lesz ezután.

A kutatás olyan anyagokkal találkozik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örökök és megmásíthatatlanok, de egyúttal érzékenyek és sebezhetőek is. Ami látszólag változatlan, annak instabil természetét tárja fel, amely reagál, oxidál, és idővel átalakul. Ez az állapot az anyagot a mű részévé teszi, amely folyamatos párbeszédben van az idővel és a környezettel.
A tökéletesség feladja helyét a törékenységnek, és az örökkévalóság élő és emberi tapasztalatként nyilvánul meg. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a felületen megőrizve a gesztus, a folyamat és a saját evolúció nyomait.

Öntevékeny vagyok; az út a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás által formálódott. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyag kíséretének beilleszkedésére az átalakulásába. Az alakok, amelyek létrejönnek, tükrözik az emlékezet működését: olyan struktúrák, ahol a töredékek, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat az anyagot élő archívumként vizsgálja. A szobrok olyan jelenléteként jelennek meg, amelyek a pusztulás és újjászületés között lebegnek, a fennmaradás és az átalakulás között, és visszaadják az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.