Matteo Ciffo - Reliqua - Apollo

- Matteo Ciffo szobrászatának kortárs darabja (Olaszország - 1987). Cím: Reliqua - Apollo
- 2026-os év. 1/40-es kiadás - az Artis zaftaló aláírt és hitelesített, hitelesítő tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegfúvású márvány- és kőpor eldeprézés
- Kiváló állapotú

RELIQUA Gyűjtemény

A Reliqua a tárgyak szobrászati kollekciója, mely a matéria, az emlékezet és a lényege közötti viszonyt vizsgálja. Minden darab előtérbe kerül mint egy koptatott monolit, az idő nyomaival jelzett, amely belsejében egy klasszikus töredéket rejt: egy arcot, anatómiai részletet, egy olyan jelenlétet, amely a romlás és a szentség között lebeg.
Az alkotás szimbolikus és funkcionális tartályként értelmezhető, képes befogadni azt, ami nem látható: emlékeket, érzelmeket, illatokat.

A kollekció az ereklye fogalmából ered: olyan tárgyak, amelyek az időön átívelnek, jelentést és emléket hordozva. A monolitikus forma a kő archetipusát idézi, amely ősi és örök elem, miközben a felszíni erózió a múlt eltelését, a természeti ágensek hatását és az anyag állandó átalakulását sugallja. A beágyazott klasszikus töredék tanúvallomássá válik, a szépség maradványává, amely ellenáll és feljön. A védelem, a rejtés és a csapdába esés határainál

Reliqua olyan hibrid tárgynak szánt művészet és design között:
- tartály esszenciákhoz vagy folyékony illatokhoz
- közeg környezetbe álló pálcás diffúzor
- személyes emlékek szimbolikus őre
- erőteljes anyagi hatású díszítő elem
Minden funkció elvás annak érzelmi, idéző értékehez képest, amely intimitásra és személyes kapcsolatra ösztönzi a nézőt.

Minden darab 40 példányban készül, mégis egyedi: a színváltozatok, a hibák és a jelek teszik minden Reliqua-t egyedülállóvá.












MATTEO CIFFO

1965-ben Biellában született, 1987 óta anyagra, annak átalakulására és az emlékezetre koncentráló kutatást folytatok. Munkám közvetlen kapcsolatból születik a nemes és összetett anyagokkal, mint a márvány- és kőpor, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem tekintem őket egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, időre, történelemre és újjászületés lehetőségére hivatkozva.

Olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rituálisnak, mint szobrászati tevékenységnek tekintek: a kő újjászületése a kezem irányítása alatt. A gyakorlat abból a megfigyelésből és vágyból fakad, hogy visszaadjam az életet annak, amit összetörtek, elhagyatottá vagy elfeledetté tettek. Töredékek és szemét, gyakran más szobrászok munkájából származó anyagok, a saját munkáim alapanyagává válnak.

Olyan anyagokról van szó, amelyek máris hordoznak történetet. Szétszedem és újra összerakom őket, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak az előző állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyból fakadó, a veszteség és újjászületés közötti törékeny egyensúgból születik, a memória és a lehetőség között, megmutatva azt a pillanatot, amikor a matéria már nem az volt, hanem valami mást válik.

A folyamat a hagyományos szobrászatot meghaladó átalakulás formáját ölti, majdnem alkimista dimenzió felé közelít. OlyanAnyagokat használok, amelyek már léteztek, azokat szétszedem és újraformálom, hogy új formákat és identitásokat generáljak. Minden alkotás a pusztítás és az újrakezdés közötti feszültségből, a veszteség és a memória közötti közegből születik, láttatva a folytonos változás állapotát.

A kutatás olyan anyagokkal szembesül, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örökkévalóak és megbonthatatlanok, de egyben érzékenyek és sebezhetőek. Ami látszólag megbonthatatlannak tűnik, az instabil természetét mutatja, amely reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni képes. Ez a feltétel a matériát a munka aktív részévé teszi, amely a kész idővel és a környezettel folyamatos párbeszédben van.

A tökéletesség helyet ad a törékenységnek, és az örökkévalóság élő és emberi élménnyé válik. A matériát nem alárendelik, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és saját fejlődésének nyomait a felületen megőrizve.

Önképzett művészként a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás révén alakítottam ki utamat. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem a materia együttjárására a transzformációjában. A formák, amelyek létrejönnek, a memória működését tükrözik: olyan szerkezetek, ahol töredékek, nyomok és hiányok együtt léteznek és újraélednek.

Ez a gyakorlat a matériát élő archívumként kutatja. A szobrok olyan jelenlétként születnek meg, amelyek a romlás és a feltámadás, a tartósság és az átalakulás között lebegnek, visszaadva a matériának egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.