Antonio Di Viccaro (1935) - Sperlonga

Antonio Di Viccaro képzőművészeti pályafutása, koherens és érzékeny tájfestő, Castelforte, Latina szülötte, központi motívummal indul: a szín, alkotásának abszolút főszereplője. Festőként definiálja magát, ezt a megállapítást pályája során is megerősíti, mert plasztikus és tömör műve épp a színből, a domináns jelenlétből áll, amely idővel beigazolja egy pontos színkutatás felvételét és alkalmazását. Ifjontól fogva szenvedély, született tehetség, amely később mesterré érett a tanulás, a kitartás és a munka révén.

Ma Di Viccaro már megalapozott és diadalmaskodó ismeretekkel rendelkezik a „festés művészetéről”, a színből indul ki és a színt érinti meg, egy természetes és jelzett úton, amelyben a reszelő, kedvenc eszköze, a vásznon létrehozza és átalakítja a látszólag már ismert és megélt valóságot, amelyet érintésével újrahangol és felébreszt. Megerősíti a reszelő használatát karrierje nagy részében, olyan technika ez, amelyet csak kevés tájfestő alkalmaz Magyarországon, és amely egy személyes, felismerhető stílus megvalósításához vezet: a színes téglalapok, akár kényszeresen is összeillesztve, látványos és érzelmi hatást kifejtő részeket alkotnak. Szimplán a meglátott tájak, a remegő vizek átlátszó rétegei, az utcácskák szín- és fénycsillogása előtt a befogadó kezdetben megzavarodott, szinte megpofozva érzi magát; a szem megvizsgálja a tájakat, amelyeket az alkotó új, modern nézőpontból értelmez, ahol a sárga a kékkel, a piros a rózsával áll össze, olyan kontrasztban, amely egységet teremt. Érzékeljük az anyagot, az érzékek megmozdulnak.

A szín vakító, némelyik részén az olaj annyira bőségesen van a vásznon, hogy szinte érinteni szeretnénk, helyenként úgy érezzük, mintha hallanánk egy viharban tomboló tenger hullámverésének zúgását, kékes árnyalatokra mosódva, vagy megérintenénk a felvitt fényrétegeket egy gyengéd tavacskában. Aztán a részlet, a részletekbe kimunkáltság vonzza a figyelmet. Ablakokat egy erős, mégis megnyugtató fény kap, virágok díszítik a mozgó utcákat, ahol ritkán jelenik meg az emberi alak; a főszereplők a természet, az élet, a szépség iránti szeretet. Di Viccaró érzi a természetet, magáévá tette a tájat, amely belső megélésén keresztül nyer fényt, egy újraértelmezési folyamatban, amely nyilvánvalóvá válik a mű megalkotásának pillanatában.

A táj tele van optimizmussal, még akkor is, amikor a vászon alkonyati jelenetet mutat, mert a fény már megmutatkozott, időben megelőzően és előzőleg létezve. A szín az eszköz, amely közvetlen hatást gyakorol a lélekre; ezt sugallja a Kandinszkij, az Absztrakció atyja. Antonio Di Viccaro munkája nyilvánvalóan a szemekhez érkezik, ám ereje abban rejlik, hogy képes túl is lépni rajta, megindítani és bevonni a néző lelkét és érzelmeit.”}