Montiel-1985 - "FÓSIL VIVIENTE"

Ez a mű a anyag törékenysége és a lényeg tartóssága közti feszültséget vizsgálja. A hal figuralitása kinyílik, nemcsak belső szerkezetét tárja fel, hanem egy olyan szívet is, amely az anatómiai logikát megkérdőjelezve szimbólummá válik. Ott, ahol kizárólag biológiai mechanikának kellene lennie, előtör a könnyező érzelmi központ, az életmemória, amely túléli az idő járását. A test szinte fosszíliává redukálódva idézi fel, mi voltként hagyott nyomát. Az eroszió által megőrzött formák emlékeztetnek arra, hogy minden létezés átalakulás, veszteség és változás folyamatainak van alárendelve. Mindazonáltal a szív érintetlen marad, lüktető és fényes, mint egy erő, amely ellenáll a feledésnek. Ez az a metafora, amely a látszat felett is élő maradást fejezi ki: a személyazonosságot, az érzelmeket, az emlékezetet és a szellemet. A mű élet és halál, fennmaradás és eltűnés közötti párbeszédet teremt. A hal élősködő mélyének lakója itt idő geológiai és emberi tanújává válik. Csontváza a múltat beszéli; szíve a folyamatos érzelmi jelenlétről árulkodik. Együtt olyan képet alkotnak, amelyben a sebezhetőség nem gyengeség, hanem igazság. A kék, hatalmas és csendes háttér az óceánra utal, mint az élet eredetére és archívumára. Ebben a lebegő térben a lény két állapot között tűnik úgy, hogy porhüvely és szervezet, emlék és jelenlét között lebeg. Így a Fosszilis Élőként egy alapvető kérdést tesz fel: mi az, ami igazán megmarad, amikor az idő feléli a formát? A válasz úgy tűnik, a kép középvonalában dobban. Nem a test marad fenn, hanem az, ami értelmet adott neki. Mert még akkor is, amikor az anyag széttöredezik, létezik egy láthatatlan erő, amely tovább lakik a világ emlékezetében. Oda, ahol a fosszilis maradvány véget ér, a belső élet kezdődik el.”}{}{