Antonio Nasuto - Hercules

Antonio Nasuto azzal a címmel végzett építészetből a Nápolyi Egyetemen, majd hároméves design szakképzést folytatott. Ez a többDiszciplináris képzés meghatározó módon befolyásolja vizuális nyelvét, amelyet szerkesztéses szigor és a kép felépítésére irányuló figyelem jellemez.
Jelenleg a Foggiai Művészeti Akadémián tanít Anatomiai Művészettant, míg a tanítási tevékenység mellett állandó festői kutatást folytat a test és a figura narratív dimenziója köré.
Szabadtéri és csoportos kiállításokon mutatkozik be országhatárokon átívelően és nemzetközi szinten. A kiemelkedő sorok között szerepelnek: a Foggiai Palazzetto dell’Arte által szervezett egyéni kiállítások (2002, 2003), a P. P. Pasolini tiszteletére rendezett csoportos kiállítás a Foggiai Dogana Bíróságán (2007), a 150 Souvenirs d’Italie a római Galleria d’Arte Moderna e Contemporanea “Atelier degli Artisti” (2011), Il filo di Arianna. Labirinto fisico e mentale a Trani Beltrani Palotában (2011), az egyéni tárlat a Pietramelara-i Palazzo Ducale Paternò Caracciolo-ban (2013) és a L’ospite inatteso a Villetta Barrea-n (2016).

A Hérkules című festményben a hős az akció retorikájától megfosztva jelenik meg, és egy időben lebegő, majdnem csendes állapotba kerül. Kő trónuson ülve testének ereje nem az vállalkozás felé hajlik, hanem a higgadt nyugalom pozíciójában összpontosul, mintha őt meghatározó erő belső dimenzióba rekedt volna.
A figura plasztikus felépítése kifejezetten a klasszikus hagyományra emlékeztet: az izomtömeg, tömör és ünnepélyes, úgy tűnik, mintha a fényből emelkedne ki, mint olyan szobor, amely magában hordozza az anyag emlékezetét. Ugyanakkor épp ezt a formális szilárdságot átszeli egy finomabb feszültség, amely a monumentalitást meditációvá alakítja. A hős nem uralja a jelenetet: ő benne marad.
A kőből készült trón nem hatalom jele, hanem egy komoly és halk jelenlét értékét hordozza. Olyan kő, amely támogat, de egyben súlyt is jelent. Benne szimbolikusan összegződik a fáradozások emléke, mintha minden megpróbáltatás láthatatlan lerakódást hagyott volna maga után, az idő és a sors rétegeződését.
Ebben a felfüggesztett állapotban a mítosz elmozdul az epikus elbeszélés felől, hogy visszatérjen egy elmélkedő képpé. Héraklész nem az hős cselekedetének pillanatában van megörökítve, hanem a következő vagy talán előző pillanatban, amikor az action a gondolkodásba olvad. Épp ebben a ritkított térben tárul fel a mítosz alakjának legváratlanabb dimenziója: az az erő, amely egy pillanatra gyengének, emberinek érzi magát, és tudatában van időbeli súlyának.