Tijs Dragtsma (1992) - Snow Silences the Field

A hó magára vonja a tájat csendes ürességét. Belerogy egyenes erő, anélkül hogy kérdné, befedi anélkül hogy eltüntetne, és halkabbá teszi a földet mint ahogyan találta. Ez a nyugalom a mű tárgya, egy fel‑tolt szántóföld, amely az első hó utáni pillanatban ragadt meg, a barázdák görbülnek a sötét és abszolút horizont felé.

Nincs festék. Nincs nyomat. Nincs tinta. A kép megkarcolódik az akril üveg felületére, oly módon épül be, hogy a felület károsítása irányítja, nem pedig bármi, amit rá lehetett volna kenni. Minden barázda, minden hófuvallat, minden részecske a fekete levegőben azért létezik, mert a anyag el lett véve, nem hozzáadva.

A kép mindig jelen van, bármilyen fényben látható. A fény nem hozza létre. Tisztítja és élesíti. Egy egyenes fényforrás alatt a karcolások felkapják és megtartják a glóriát, a kontraszt mélyül, és a mező úgy tűnik, mintha kiemelkedne a sötétségből. Különböző szögekből másként olvasható, anélkül hogy alulról elveszítené a lenti képet.

Kinyújtott szemszögből a mű egységes téli jelenetként olvasható ki, hatalmas a csendjében. Közelebb lépve az a jelenet egészen más lényekké válik, a kontrollált karcolatok sűrű mezőjévé, minden egyes karcolat egy kis, szándékos jel, együtt képez egy horizontot, amit a kamera soha nem találhatott volna meg.

A meg­művelt terület a munka feljegyzése: egy szezon munkája egyenesen, türelmes vonalakban a földbe vetve. A hó érkezik, és nem kérdőjelez meg semmit ma este. Lefedi a sorokat megállapítás nélkül, tompítja a korábban éleset, és arra kéri a földet, hogy pihenjen. Ebben van valami szinte könyörületes, olyan csend, amely nem a hiányt, hanem a lehetőséget jelenti.

A Snow Silences the Field folytatja a Mű a Karcolással sorozatot Tijs Dragtsma munkáival, amelyben a képet kontrollált felületi károsodás, nem pigment vagy nyomtatás által építik fel. A vizuális nyelvben a rombolás nem pusztítás, hanem szerkezet.

„A csend nem hiány. Az a hang, amint a mező a hó alatt hallatszik.”

A Művészet a Karcolással című kiadványról

A Karcolással készített művek olyan testek, amelyekben a kép nem rajzolt, hanem felszabadult. Darabonként kivésve egy mély fekete felületbe, minden mű számtalan precíz karcolat által születik, amelyek megfogják a fényt és formát hoznak a sötétségből.

Távolról nézve a kép szinte fényképszerűnek tűnik. Erőteljes, felismerhető és teljes jelenvalósággal teli. Közelről azonban a mű sűrű márvány mezőjévé olvad, egyedi jelölésekből álló finom, törékeny és gyakorlatilag súly nélküli hálózattá. Amit korábban szilárdnak láttunk, az finom vonalhálónak bizonyul, minden egyes jel szándékos gesztus, amely elengedhetetlen az egészet illetően.

A fény nem hozza létre a képet. Élesíti. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszatükröznek. Ahogy a fény végigkíséri a felületet, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tisztán és meghatározottan áll. Egy másikból megpuhul és visszakerül a sötétségbe, amelyből jött, anélkül hogy valaha is eltűnne. Fókuszált spotfény alatt a kontraszt mélyül, és a kép kisz sculpturális, szinte lumineszcens minőséget ölt.

Amit ezt a médiumot olyan lenyűgözővé teszi, az a nyugodt feszültség. A karcolás aktusa közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszavonni. Mégis az eredmény nem rideg. Intim, atmoszférikus és mozgással teli. A merevség lágyul. A megsemmisülés teremtéssé válik. A jelenlét nélküliségből valóság.

Ilyen portrékhoz hasonló művekben az alak sosem teljesen rögzített. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép a nézőponttal és a légkörrel mozog. Bizonyos pillanatokban a tárgy kilép a fekete árnyékból és előre lép. Máskor visszavonul csendességbe. Ebben a mozgásban, a éles és a nyugalom között él a mű.

Ahogy minden idő nyomot hagy a felületen, a felület maga is csendes élettel bír. Minden karcolat egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust őriz. Együttesen nem csak egy képet, hanem jelenlétet alkotnak, amely fényváltozásokkal továbbra is megmutatkozik.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként állandó vágy vezérel, hogy új vizuális nyelveket fedezzek fel. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, inkább egy feltáró felfedezési területnek, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és az érzelem összefonódik.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel kezdődik. Hogyan szólhat meg egy anyag egy új módon? Hogyan válhat a merevség intimitássá? Hogyan teremthet a precizitás érzelmet? Ez a keresés a mindennapok középpontja.

A TD Fine Art Studio-n belül minden testület saját világként közelíti meg a munkát, saját logikával, atmoszférával és vizuális identitással. Egyes darabok ritmus, ismétlés és szerkezet révén épülnek fel. Mások hiányból, árnyékból, tükörből vagy feszültségből születnek. Köti őket, hogy eredetiség, tisztaság és érzelmi jelenlét iránti közös elkötelezettségük van.

A kontraszt iránt vonzódom. Az erő és törékenység közötti különbség. Az irányítás és az érzelem közötti rés. Ami látható és amit nyitva hagynak értelmezésre. Célom nem csupán egy képet készíteni, hanem olyan művet létrehozni, amely megragadja a figyelmet, reflexióra hív és idővel tovább megmutatkozik.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összeérnek. Nem csak egy stúdió, hanem egy folyamatosan fejlődő művészeti univerzum, amely kíváncsiság, precizitás és az a vágy formál, hogy olyan művet hozzon létre, amely egyedi, szándékos és élőnek érződik.