Matteo Ciffo - Frammenti - Eracle

- Kortárs szobrászat Matteo Ciffo-tól (Olaszország - 1987). Cím: Fragmenti-Eracle
- Év: 2026. Kiadás: 7/8-as példány - A művész által aláírt és hitelesített, hitelesítő igazolással
- Anyag: hideg olvasztású márványpor és kőpor
- Kiváló állapotban



FRAMMENTI Gyűjtemény

A klasszikus szobrászat összevetése a kollekció központi eleme. Azok a formák, melyek történelmileg a tökéletesség, az örökkévalóság és a kollektív memória fogalmához kapcsolódnak, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentálási és újradefiniálási folyamatnak válnak alá.
A forma nem stabil egységként értelmeződ, hanem átmeneti állapotként. Megszakadt, szétdarabolódik és újraösszeáll, felfedve saját instabil természetét. A volumen kitárul, blokkokra és darabokra bomlik, új szerkezetet teremtve, ahol az idő már nem rejtőzik el, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség felszámolja a tökéletesség abszolút állapotaként értelmezett eszmét. Ami látszólag örök, annak sebezhetősége tárul fel. A forma a klasszikus megjelenést megőrzi, de átalakítva: nem többé halhatatlanság szimbóluma, hanem az idő által átszűrt jelenlét, a változásnak kiszolgáltatva, és egy új dimenzióban visszaadva.



MATTEO CIFFO

1967-ben Biellában született Matteo Ciffo. 2007 óta anyagra alapozott kutatást folytat, amely annak átalakulását és az őt őrző memóriát helyezi középpontba. Munkám közvetlen kapcsolatból születik olyan nemes és összetett anyagokkal, mint a márvaromok és kőpor, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem pusztán kifejezőeszközökként tekintek rájuk, hanem élő jelenlétként, időhordozóként, történet- és újjászületési lehetőséget hordozóként.

Egy olyan, szokásosnál rituálékhoz közelebb álló folyamaton keresztül dolgozom, amelyet a szobrászatnál inkább újjászületésként tekintek a kő kezem által vezetett újjáéledése. A gyakorlat abból a megfigyelésből és a vágyból születik, hogy életet adjon annak, amit összetörtek, elhagyatottá vált vagy feledésbe merült. Fragmentumok és selejtek, gyakran más szobrászok munkájából származva, eredeti anyaggá válnak az általam készített művek számára.

Olyan anyagokról van szó, amelyek már önmagukban hordozzák történetüket. Szétbontom őket és újra összerakom, olyan formákat teremtve, amelyek már nem tartoznak régi állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyból fakadó törékenységből, a veszteség és újjászületés közötti feszültségből, a memória és lehetőségek közti egyensúlyból nő ki, és láthatóvá teszi azt a pillanatot, amikor a matériából kioltják, hogy legyen valami más.

A folyamat olyan átalakulás formáját ölti, amely felülmúlja a hagyományos szobrászatot, és egy szinte alkémikus dimenzió felé közelít. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, és szétbontom és újra összerakom őket, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás egyensúlyának törékeny feszültségéből születik a pusztítás és regeneráció, a veszteség és memória között, láthatóvá téve az állapotot, amelyben az anyag többé nem az, ami volt, és csak valami más lesz.

A kutatás olyan anyagokkal szembesül, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örökkévalók és mozdíthatatlanok, miközben egyben érzékenyek és sebezhetőek. Ami látszólag megmásíthatatlannak tűnik, instabil természetet tár fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a feltétel az anyagot a munka aktív részévé teszi, amely állandó vitában van az idővel és a környezettel.
A tökéletesség helyet ad a törékenységnek, az örökkévalóság pedig élő, emberi élményként mutatkozik meg. Az anyag nem alárendeltje a műnek, hanem társszerzővé válik, a felületen megőrizve a gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait.

Ön-tanulóként a megfigyelés, a kísérletezés és a hallgatás útján építettem fel utamat. A megközelítés nem a kontrollra, hanem az anyag kísérésére törekszik átalakulásában. Az eredményként megszületett formák a memória működését tükrözik: olyan szerkezetek, ahol a fragmentumok, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat a materiát élő archívumként vizsgálja. A szobrok olyan jelenlétekké válnak, amelyek a romlás és újjászületés, a permanencia és a transzformáció között lebegnek, visszaadva a Matériának egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.