Montiel-1985 - "FÓSIL VIVIENTE"

Ez a mű a test rugalmassága és a lényeg tartóssága közötti feszültséget vizsgálja. A hal figurája nyitottan tárul fel, nem csak belső felépítését, hanem egy olyan szívet is megmutatva, amely megkérdőjelezi az anatómiai logikát, hogy szimbólummá váljon. Ott, ahol csak a biológiai mechanika lenne elvárható, megjelenik a érzelmi központ, a megőrzött életmúlt emléke, amely túléli az idő vésését.

A test, szinte fosszilissá redukálva, a volt létezés nyomát hívja elő. Az erodált formák arra emlékeztetnek, hogy minden létezés transzformáció, veszteség és változás alá esik. Ám a szív érintetlen marad, élénk és fényes, mintha egy olyan erő lenne, amely ellenáll a feledésnek. Ez az a metafora, amely a látszólagos külső mögött rejlő időtlen lényeget, identitást, érzelmeket, memóriát és szellemet hirdeti.

A mű a élet és halál, a tartósság és eltűnés közötti párbeszédet teremti meg. A hal meg a mélységek ősi lakója itt a geológiai és a emberi idő szemtanújává válik. A csontváz a múltat beszéli; a szív a jelen folyamatos érzelemét adja. Együtt olyan képet alkotnak, amelyben a sebezhetőség nem a gyengeség szinonimája, hanem az igazságé.

A kék háttér, hatalmas és csendes, az óceánra utal, mint az élet eredete és archívuma. Abban a megemelkedett térben a teremtmény úgy tűnik, mintha két állapot között lebegne: ereklye és organizmus, emlékezet és jelenlét. Így a Fósil Viviente lényegi kérdést veti fel: mi az, ami igazán túlél, amikor az idő elpusztította a formát?

A válasz úgy tűnik, dobog a kép közepén. Nem a test marad fenn, hanem az, ami értelmet adott neki. Mert még akkor is, amikor az anyag darabokra hullik, létezik egy láthatatlan erő, amely tovább létezik a világ emlékezetében. Ahol a fosszilis maradvány véget ér, ott kezdődik a belső élet.