Tijs Dragtsma (1992) - Stardust Remembers a Face

„Stardust Remembers a Face” a művészettörténet legrégebbi formájával, egy márványszobor-portréval kezdi, majd engedi, hogy az megolvadjon valami sokkal öregebbbe: porba, szétfutó fénybe, a köd lassú architektúrájába. Szélső fekete ből kiindulva fehér foltok csoportjai gyűlnek össze és sodródnak, sűrűn vannak helyenként, vékonyan máshol, soha nem a rácsozott ritmus tiszta rendjében. Ennek a gyülekezésnek a belseje valahol, egy arc várakozik.

Nincs festék. Nincs nyomat. Nincs tintasáv. Minden jel a akrilüveg felületébe van karcolva, felhőnként egyre felhőként, amíg a csoportosulások kevésbé döntenek adatról, inkább időjárásról, olyan dologról, ami létrejött, mintsem arról, amit megrajzoltak. Itt nincsenek körvonalak, nincsenek olyan kontúrok, amelyek a hasonlóságot a helyén tartanák. Az arc csak akkor sejthető, amikor a por odaköltözik.

Közelről a mű még nem oldódik fel. Ha közel állsz hozzá, olyan kontrollált karcolatmezőre találsz, nyugtalan és irányítatlan módon, ahol egyetlen jel sem hordoz önmagában jelentést. Ha hátratévedsz, a márványbustos ugyanabból a nyugtalanságból áll össze, monumentális, csendes, s különös, mint aki mindig is ott lett volna, várt a kellő távolságra ahhoz, hogy felismerhető legyen.

A kép mindig jelen van, teljes fényben vagy semmiben. A fény nem hozza létre, hanem élesíti. Közvetlen fényforrás alatt a karcolatok elkapják és megőrzik a fényt, a kontraszt mélyül, és a maszkolt alak lélegzik. Minden szögből másként olvasható, anélkül, hogy a benne lévő arc elvenné a szem elől a kilátást.

A darab alatt egy halk gondolat lakozik: a hasonlóság sosem fixálódik, hogy egy arc ugyanabból a szórt anyagból épülhet fel, mint egy galaxis, és mégis felismerhető legyen valaki. A memória is ugyanígy működik: egyenetlenül gyűjt, egyes helyeken sűrű, másutt majdnem üres, és mégis valahogy egy egész személyt tart a színfalak mögött.

„Stardust Remembers a Face” folytatja a Scratch művészetek sorát, amelyet Tijs Dragtsma hozott létre, és amelyben a képi világ a pigment vagy a nyomat helyett a kontrollált felületi sérülések által épül fel. Egy vizuális nyelv, ahol a sérülés nem pusztítás, hanem szerkezet.

„Még porként szét is szórva, egy arc megörökli, hogyan legyen látható.”

A Scratch-művészetről

A Scratch-művészet olyan alkotásokat foglal magába, ahol a kép nem rajzolt, hanem ki van engedve. Rétegenként a mély fekete felületbe faragva, minden munka számtalan precíz karcolás által bukkan elő, amelyek megkapják a fényt és formát adnak a sötétből.

Távolról nézve a kép gyakorlatilag fényképszerűnek tűnik. Erőteljes, felismerhető és jelenléttel teli. Közelről azonban a mű sűrű jelmezmezőbe olvad. Finom, törékeny és majdnem súlytalanságban van. Ami korábban szilárdnak tűnt, az egy finom vonal-hálót mutatja, minden vonat szándékos gesztus, s mindegyik nélkülözhetetlen az egészhez.

A fény nem hozza létre a képet. A fény élesít. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszatükrözik. Ahogy a fény keresztül halad a felületen, a kép lélegzik. Egy szögből a alak világos és határozott. Másikból lágyul és visszasimul a sötétségbe, ahonnan jött, sosem tűnik el teljesen. Kiemelt spotfény alatt a kontraszt mélyül, és a kép szobrászati, majdnem fénylő minőséget ölt.

Mi teszi ezt a médiumot annyira megkapóvá? A nyugodt feszültség. A karcolás aktusa közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszafordítani. Ennek eredménye azonban nem rideg. Intim, atmoszterikus és élő mozgással teli. A keménység lágyulássá válik. A pusztítás teremtő erővé lesz. A hiány jelenlétévé válik.

Olyan művekben, mint ez a portré, az alak soha nem teljesen rögzített. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában az kép a perspektívától és a légkörtől függően mozog. Bizonyos pillanatokban a téma kiemelkedik a fekete közül. Máskor visszahúzódik és nyugodássá válik. Ebben a mozgásban, a élesség és a nyugalom között él az alkotás.

Mint minden idő nyomát hordó anyagnál, a felület saját csendes életét hordozza. Minden karcolat megőriz egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust. Együtt nem csak egy képet, hanem egy lényeget hoznak létre, amely fényváltozásokkal tovább tárul fel.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként egy állandó vágy hajt, hogy új vizuális nyelveket fedezzen fel. Nem úgy tekintek a művészetre, mint egy rögzített stílusra, hanem mint egy fejlődő felfedezési területre, ahol az anyag, a struktúra, a fény és az érzelem összejön.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel kezdődik. Hogyan szólhat egy anyag egy új módon. Hogyan válhat a keménység intimitássá. Hogyan teremthet a pontosság érzelmet. E kutatás van minden, amit létrehozok lényegében a szívében.

A TD Fine Art Studio-n belül minden munkafolyamat saját világként jelenik meg, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Néhány műet a ritmus, ismétlés és struktúra épít fel. Mások a hiány, az árnyék, a reflexió vagy a feszültség által születnek. Ami összeköti őket, az az eredetiség, a tisztaság és az érzelmi jelenlét közös elkötelezettsége.

A kontraszt határoz meg engem. Az erő és a törékenység között. Az irányítás és az érzet között. Ami látható és ami nyitott értelmezésre. A célom nem csupán egy kép létrehozása, hanem olyan munka megteremtése, amely felkelti a figyelmet, meghívja a visszatekintést és idővel tovább feltárja önmagát.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összeérnek. Nem csupán egy műterem, hanem egy fejlődő művészeti univerzum, amelyet kíváncsiság, precizitás és az a vágy formál, hogy olyan alkotást hozzon létre, amely érezhetően egyedi, tudatos és élő.