Matteo Ciffo - Orme - Esso

- Matteo Ciffo contemporaneo című tájkép (Olaszország - 1987) . Cím: Orme - Esso
- 2025-ös év. 1/40-es kiadás - Aláírt és hitelesített a művész által, eredetiségigazolással
- Anyag: hidegfúzió maradék mészkő és kőporból
- Kiváló állapotban

ORME KOLLEKCIÓ

Az Orme kollekció természetes fejlődésként született meg művészi pályámból, amely mindig is az anyaggal, a jel és az idő és a memória közti viszony átgondolására irányult. Ezek a művek nem pusztán festmények, hanem aktív felületek, olyan helyek, ahol az idő nem lineárisan folyik: előrevetítik, összenyomják, átalakítják.

Az Orme művein felbukkanó szimbólumok a gyermekkori emlékeimből származnak. Olyan jelek, amelyek már a teljes megértésük előtt is kísértek: archetípusos formák, betűk, emblémák, logók, alapvető emlékek, amelyek személyes, de kollektív memória részei is.

Ahogyan a korábbi műveknél, ezek a szimbólumok semmilyen módon sem kerülnek hűségesen vagy nosztalgikusan újbóli közlésre. Szét vannak töredezve, újraépítve és eredeti funkciójukból kiemelve, hogy új identitást öltsenek.

Az erózió a folyamat központi eleme, de nem a múló idő következményeeként. Ezekben a művekben az idő előre kerül. A felületek már erózióként születnek, mintha a jövő már hatott volna rájuk. Nem régészeti leletek fényrehozataláról van szó, hanem időn kívül elhelyezett tárgyakról, amelyeket a memória már átitatott, így ellenállnak az idő sodrásának.

Ami az anyagot illeti, ez a logika itt is érvényes. A művek mészpor-tuti maradékokból készülnek, korábbi megmunkálásokból származó törmelékből, amelyeket újra összekevernek és új életre keltenek. Ez gesztus, amely vége gondolatot kizárja, és egy folyamatos, potenciálisan végtelen ciklust vezet be, ahol semmi sem végleges módon elhasználódik, csak átalakul. Az anyag nem kő, hanem újraéledő kő.

Orme-ban a cselekvés nem ad hozzá, hanem elvesz bennet. Az eróziókat nem utólag, hanyatlás jeleként végzik, hanem előtte, tudatos választásként. Az idő előrevetítése azt jelenti, hogy az alkotásokat megóvjuk az öregedés lehetőségétől, végleges állapotban stabilizáljuk.

Ezek a művek nem lineáris történetet mesélnek, hanem jelenlétet tartanak meg. Emlékfoszlányok, amelyek már nem tartoznak a múltba, hanem egy megbilincselt dimenzióba, ahol a jel jelővé válik és anyaggá, és az anyag Ormává lesz: nyom, valaminek voltaképpen létező maradványa a jelenben.



Minden 40 példányban készült festmény egyedi marad: a színárnyalatokban, a hiányosságokban és a jelekben minden Orma visszafordíthatatlanul egyedi.




MATTEO CIFFO

Biellában született 1987-ben, 2007-től anyagra, annak átalakulására és az emlékezetre összpontosító kutatást folytat. Munkám közvetlen kapcsolaton alapul olyan értékes, bonyolult anyagokkal, mint mészpor és kő, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek. Nem egyszerű kifejező eszközként tekintem rájuk, hanem élő jelenlétként, idő hordozóiként, történet- és újjászületési lehetőséget hordozva.

Olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rítusnak, mint szobrászatnak tartok: a kő újjászületése, amelyet a kezemben vezetve ébred új életre. A gyakorlat az megfigyelésből és abból a vágyból születik, hogy az összezúzott, elhagyott vagy elfeledett dolgokat visszaadjam az életnek. Töredékek és hulladékok, gyakran más szobrászok munkáiból származó anyagok, az én műveim eredeti anyagává válnak.

Olyan anyagokról van szó, amelyek már önmagukban hordoznak egy történetet. Szétbontom őket, majd újraegyesítem őket, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak korábbi állapotukhoz, hanem egy új állapothoz. Minden mű egyensúlyban jelenik meg a veszteség és a feltámadás, a memória és a lehetőség között, megmutatva azt a pillanatot, amikor az anyag már nem az volt, ami volt, és valami mássá válik.

Az út egy transzformáció formáját ölti fel, amely túlmutat a hagyományos szobrászaton, közelítve egy majdnem alkémikus dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már életben voltak, szétbontom és újra összeállítom őket, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és az újra-alkotás közötti feszültségből születik, a veszteség és az emlékezet között, kiemelve egy folyamatos átalakulás állapotát.

A kutatás olyan anyagokkal harcol, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örökek és megbonthatatlanok, de ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Ami látszólag változatlan, az instabil természetet mutatja, amely reagálni, oxidálódni és az idő folyamán átalakulni képes. Ez az állapot az anyagot a munka aktív részévé teszi, amely állandó párbeszédben van az idővel és a környezettel.

A tökéletesség helyet ad a sérülékenységnek, az örökkévalóság pedig élő és emberi tapasztalatként manifesztálódik. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait tartva a felszínén.

Ön‑tanúskodóként a megközelítést kísérletezés, megfigyelés és hallgatás útján építettem fel. A hozzáállás nem a kontrollra törekszik, hanem arra, hogy a matériának végigkísérésével együtt haladjon a folyamatban. A formák, amelyek születnek, tükrözik a memória működését: olyan szerkezetek, ahol a töredékek, nyomok és hiányok együtt léteznek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat a matériát élő archívumként kutatja. A szobrok olyan jelenlétként jelennek meg, amelyek a romlás és a feltámadás, a fennmaradás és az átalakulás között lebegnek, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.