Tijs Dragtsma (1992) - A Galleon Swallowed by Foam

Egy spanyol gálya szel egyre erősebben a sötét felé, vitorlái tátva, a szél pedig már a sorsát eldöntötte. Felettesében fehér hullámtenger emelkedik a vitorlák fölé, az ütés előtti pillanatban rajta a megtörés. Villám hasítja a mögötte fekete eget, egyetlen fényvonal a teljes sötétségben.

A témát valójában nem a hajó adja magát. Hanem az a pillanat, amelyhez minden utazás végül eljut, az a pont, ahol az emberi ambíció, minden fa-, kötél- és gondos navigáció, megmérettetik valami olyan ellen, amely sosem alkuzik. A gálya itt is büszke, zászlók még fent, de a hullám nem törődik vele.

Nincs festék. Nincs nyomtatott kép. Nincs tinta. A vihar, a hab és a tenger felé igyekvő hajó mind kontrollált karcolásokból épül fel, amelyeket az akrilüveg felületére nyomtok. A kép nem rá van felhordva a felületre, hanem belesújtva van, eltávolítva a hozzáadás helyett, ahogyan az időjárás biztonságérzetünketől megfosztja a legénységet, aki a tengert vélte ismerni.

A kép mindig jelen van, bármilyen fényben is. A közvetlen fény nem hívja elő, és a hiánya sem rejti el. A változás az mélységben zajlik: erősebb fénynél a hab megfog és visszatükröz, a kontraszt mélyebb lesz, a hullám úgy tűnik, súlyt kap, a villám mintha mozogna. A fény nem teremti meg a képet, csak élesíti.

Egy teremnyi távolságból a mű egyrészes drámai pillanattként értelmeződik, egy hajó, amelyet a tenger akkszik be. Közelebb lépve ez a bizonyosság feloldódik egy kontrollált felületi sérülések mezőjévé, amely csak akkor rendeződik vissza gályává és hullámmá, ha ismét eltávolodik az ember.

A Gálya Habba Föloldott Neme a Scratch művészetsorozatot folytatja Tijs Dragtsma alkotásai között, amelyben a képi világ a kontrollált felületi sérülések révén épül fel a pigment vagy a nyomtatás helyett. Olyan vizuális nyelv, ahol a sérülés nem romlás, hanem szerkezet. Ez a munka egyedi.

"A tenger nem pusztítja el a hajót. Megmutatja azt, amire a hajó mindig arrafelé hajózott."

A Scratch-művészetről

A Scratch művészet olyan alkotás-sor, amelyben a kép nem rajzolt, hanem kiadatik. Lépésről lépésre faragott, mély fekete felületbe, minden mű számtalan precíz karcoláson keresztül jelenik meg, amelyek megfogják a fényt és formát hoznak a sötétből.

Távolról nézve a kép majdnem fényképszerűnek tűnik. Erős, felismerhető és jelenléttel teli. Közelről viszont a mű tömött egyedi nyomok sűrű mezőjévé válik. Finom, törékeny és majdnem súlytalan. Ami korábban szilárdnak tűnt, most egy gondosan húzott vonalakból álló finom hálózatként tárul fel, minden vonal szándékos gesztus, mindegyik nélkülözhetetlen egésze szempontjából.

A fény nem hozza létre a képet. Élesíti. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszatükröznek. Ahogy a fény a felületen áthalad, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tisztán és egyértelműen áll, egy másikból megpuhul és visszahúzódik a sötétség felé, ahonnan jött, soha el nem tűnve. A fókuszált fénykivilágítás alatt a kontraszt mélyül és a kép szobrászati, majdnem fényt adó minőséget ölt.

Mi teszi ezt a médiumot olyan vonzóvá? A csendes feszültsége. A karcolás tette közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszafordítani. Ennek ellenére az eredmény nem rideg. Intim, atmoszférikus és mozgással élő. A ridegség lággyá válik. A pusztítás teremtést hoz. A hiány jelenti a jelenlétet.

Olyan művekben, mint ez a portré, a alak soha nem teljesen állandó. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép perspektívától és atmoszférától függően mozog. Bizonyos pillanatokban a téma úgy tűnik, mintha kilépne a fekete felületből. Máskor nyugodni és a csendesség felé visszatér, soha el nem tűnve. Abban a mozgásban, a élesség és a nyugalom között, a mű életre kel.

Ahogyan minden idő nyomában megmaradt anyag, a felület maga is saját csendes életet hordoz. Minden karcolás egy pillanatot, lélegzetet, gesztust őriz. Együttesen nem csak egy képet, hanem egy jelenlétet hoznak létre, amely fényváltoztatásról fényváltoztatásra továbbrejtőzik.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként állandó vágy hajt, hogy új vizuális nyelveket fedeztessek fel. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, inkább egy fejlődő felfedezési mezőnek, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és az érzelem összhangba kerül.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel kezdődik. Hogyan szólhat meg egy anyag egy új módon? Hogyan válhat a ridegség intimitássá? Hogyan teremthet a precizitás érzelmet? Ez a keresés a lényeg minden teremtményemben.

A TD Fine Art Studio-ban minden mű egy saját világként közelíthető meg, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Néhány műt a ritmus, a repetition és a szerkezet épít fel. Mások a hiány, az árnyék, a reflexió vagy a feszültség révén születnek. A közös bennük az eredetiség, a tisztaság és az érzelmi jelenlét iránti elkötelezettség.

A kontraszt iránti vonzalom hajt. Az erő és a törékenység között. Az ellenőrzés és az érzelem között. Ami látható, és ami a értelmezésre nyitva marad. Célom nem csupán egy képet készíteni, hanem olyan művet alkotni, amely fenntartja a figyelmet, meghív az elmélkedésre és idővel tovább mutatja meg önmagát.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a kutatások összeérnek. Nem csupán egy stúdió, hanem egy folyamatosan formálódó művészi univerzum, amelyet kíváncsiság, precizitás és az a vágy formál, hogy olyat teremtsen, ami kilóg a sorból, szándékos és eleven.