Tijs Dragtsma (1992) - The Body as Architecture

„A Test a Szerkezettudat” egy olyan tájképet nyit meg, amelyen a torzót renaissance-i anatómiát tanító, szemnek azzal a képével látták, hogyan épül fel egy test. Itt ismét felépítetlenül, karcolatokban újjáépítve tárul fel, a bordakosár sötétben emelkedik, mintha belső fény által megvilágított szerkezet lenne, görbülete olyan szándékos, mint egy ívkapu.

Nincs festék. Nincs nyomat. Nincs tinta. A kép a akrilüveg felületébe van karcolva, egyedi nyomok mezője, amelyek csonttá és izommá, váll- és kulcscsonttá gyűlnek össze, abba a csendes architektúrába, amely a testet egyenesen tartja. Amit korábban adalékokkal rajzoltak, itt eltávolítással érhető el; a kontrollált karcolatok az akrilüvegbe vágva addig haladnak, míg az anatómiát fényben ki nem mondja magát.

A mellkas közepén, ahol a bordák megnyílnak, egy kis spirál fordul befelé, egy lépcsőház, ahol egy szív lehetne. Ez a darab legerősebb szimbóluma: a testet nem csak húsként, hanem épített dologként érthetjük meg, egy házval, amelybe fel lehet mászni, egy csontból álló katedrális, amely felöleli azt az értéket, amit védeni érdemes.

A kép mindig jelen van, legyen a fényes a szoba vagy tompa. A fény nem hozza létre a képet. Megerősíti. Közvetlen fényben a bordakosár megvillan és visszatükröződik, a kontraszt mélyül, és a mellkas belső architektúrája majdnem olvashatóvá válik úgy, mintha hely lenne a diagram helyett. Különböző szögekből másképp olvasható, anélkül, hogy a kép bármi módon elveszne.

Egy teremből szemlélve a munka egyetlen, fekete fal mögötti ragyogó torzót olvasva, monumentális és merev. Közelebb lépve ugyanaz a torzo finom karcolatok mezőjévé válik, minden karcolat a teljesnél összetettebb struktúra része, akárcsak egy test is számos működő részből álló jelenlék.

„A Test a Szerkezettudat” folytatja a The Art with Scratch (Művészet karcolással) sorozatot, amelyet Tijs Dragtsma készített, és amelyben a képalkotás kontrollált felületi sérüléssel történik a pigment vagy nyomtatás helyett. Itt ennek a módszernek a legvilágosabb tárgya egy olyan test, amely szó szerint felépített.

„Mi nem húzunk húst a csontokra. Mi egy lélegző architektúra vagyunk.”

A Művészet a karcolással kapcsán

A Művészet a karcolással egy olyan életmű, amelyben a kép nem rajzolt, hanem felszabadított. Lépésről lépésre bevésve egészen sötét felületbe, minden mű számtalan pontos karcoláson keresztül jelenik meg, amelyek megfogják a fényt és formát hoznak a sötétből.

Távolról a kép szinte fényképes hatást kelt. Erős, felismerhető és tele van jelenléttel. Közelről azonban a mű sűrű nyommezővé válik. Finom, törékeny és szinte súlytalan. Amit tompán láttunk, az finom vonalak hálójának bizonyul, minden vonal egy szándékos gesztus, mindegyik elengedhetetlen a egészhez.

A fény nem hozza létre a képet. Megerősíti. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszaverődnek. Ahogy a fény végigszalad a felületen, a kép lélegzik. Egyik szögből a figura tisztán és meghatározottan áll. Másikból elmosódik és a sötétség felé húz vissza onnan, ahonnan jött, soha el nem tűnve. Fókuszált reflektor alatt a kontraszt mélyül és a kép szobrászati, fényes minőséget ölt.

Miért olyan meggyőző ez a médium? Mert csendes feszültsége. A karcolás közvetlen és megmásíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amely nem vonható vissza.És mégis nem rideg az eredmény. Intim, atmosferikus és mozgással teli. A keménység lágyul. A pusztítás teremtéssé válik. A hiány jelenlétévé válik.

Olyan művekben, mint ez a portré, a figura sosem teljesen rögzített. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatása révén a kép a nézőponttal és a hangulattal mozog. Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, mintha a fekete felülről lépne elő. Máskor pedig mozdulatlanul visszahúzódik a csendbe. Ezen mozgásban, a éleség és a nyugalom között éled él a mű.

Ahogy minden idő nyomát hordó anyag, a felület is hordozza maga csendes életét. Minden karcolás egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust rögzít. Együtt nemcsak egy képet, hanem egy jelenlétet alkotnak, amely fényváltásról fényváltásra tovább tárja fel magát.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként az állandó vágy hajt, hogy új vizuális nyelveket fedezzek fel. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, hanem egy fejlődő felfedezési mezőnek, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és az érzelem összhangba kerül.

Munkámban gyakran egy nagyon egyszerű kérdéssel kezdek. Hogyan beszélhet egy anyag új módon? Hogyan válhat a keménység intimitássá? Hogyan teremthet a precizitás érzelmet? Ez a kutatás a minden általam készített munka középpontjában áll.

A TD Fine Art Studio-n belül minden művilág a saját világaként közelítjük meg, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Néhány munka ritmussal, ismétléssel és szerkezettel épül fel. Mások hiányból, árnyékból, tükröződésből vagy feszültségből születnek. A közös bennük a szentségi törekvés az eredetiség, tisztaság és érzelmi jelenlét iránt.

A kontraszt iránti vonzás fog meg: az erő és a törékenység között. Az irányítás és az érzelem között. Ami látható és ami nyitva hagyják értelmezésre. Célom nem csupán egy kép létrehozása, hanem egy olyan mű létrehozása, amely megragadja a figyelmet, ösztönöz a reflexióra, és idővel tovább tárja fel önmagát.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összegyűlnek. Ez nemcsak egy műterem, hanem egy fejlődő művészeti univerzum, amelyet kíváncsiság, precizitás és az a törekvés formál, hogy egyedi, szándékos és élő érzést keltsen.