Matteo Ciffo - Frammenti - Era

- Matteo Ciffo által készített kortárs szobrászat (Olaszország - 1987).
- Cím: Fragmenti - Era
- Év: 2026. Kiadás: 1/40 - Aláírva és a művész hitelesítette, eredetisítő tanúsítvánnyal
- Anyag: hideg öntés márványporból és kőből
- Kiváló állapotban


FRAMMENTI kollekció

A klasszikus szobrászattal való összevetés a kollekció egyik központi eleme. Azok a formák, amelyek történelmileg a tökéletesség, az örökkévalóság és a kollektív memória fogalmához kapcsolódnak, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentációs és redefiniálási folyamatnak vannak alávetve.
A forma nem tekinthető többé statikus egységnek, hanem átmeneti állapotnak. Megtöri, felbomlik és újra összeáll, feltárva saját instabil természetét. A térfogat kinyílik, blokkokra és töredékekre szakad, egy új szerkezetet teremtve, amelyben az idő már nem rejtve van, hanem látható elemévé válik.
Ez a feszültség eltörli a tökéletesség klasszikus elképzelését, mint abszolút állapotot. A mindenhatóként látszó végtelenség kiszolgáltatottságát leplezi ki. A klasszikus forma megmarad, de átalakítva: nem többé halhatatlanság szimbóluma, hanem időn átszúrt jelenlét, amely a változásnak van kitéve és egy új dimenzióba visszakerülve mutatkozik.


MATTEO CIFFO

1987-ben Biellában született, 2007-től anyagra, annak átalakulására és benne rejlő emlékre irányuló kutatást folytatok. Munkám közvetlen kapcsolatból fakad nemes és összetett anyagokkal, például márványporral és kővel, természeti pigmentekkel, armeniai földdel, oxidokkal és fémekkel. Nem tekintem ezeket egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenléknek, időt, történelmet és újjászületés lehetőségét hordozzák magukban.
Olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rituálisnak, mint szobrászati számára tekintek: a kő újjászületése a kezemben vezetve. A gyakorlat abból az észlelésből és a vágyból születik, hogy visszaadja az életet annak, amit tört össze, elhagyott vagy elfelejtett. Frammentiák és hulladékok, gyakran más szobrászok munkáiból származó anyagok, a saját műveim kiindulópontjává válnak.
Olyan anyagokról van szó, amelyek már önmagukban történetet hordoznak. Szétbontom őket, majd újra összerakom, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem tartoznak korábbi állapotukhoz, hanem egy új feltételhez. Minden mű egyensúlyi instabilitásból fakad – a veszteség és a feltámadás, a memória és a lehetőség közötti feszültségből – és láthatóvá teszi azt a pillanatot, amikor az anyag már nem az volt, hanem valami más.

Az út egy olyan átalakulási formát ölt, amely túllép a hagyományos szobrászat határain, közelítve egy szinte alkémiai dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már rendelkeztek léttel, azokat szétszedem és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és az újjáéledés közötti feszültségből születik, a veszteség és az emlékezet között, láthatóvá téve az állapotot, amikor az anyag múltjából kilépve valami más lesz.

A kutatás olyan anyagokkal ütközik, amelyek egyensúlya mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örökkévalóak és megbonthatatlanok, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Ami látszólag megkérdőjelezhetetlen, az instabil természetet tár fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez az állapot az anyagot a munka aktív részévé teszi, folyamatos párbeszédben a time- és a környezetével.
A tökéletesség átadja helyét a törékenységnek, és az örökkévalóság élő, emberi élményként jelentkezik. Az anyag nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a felületen megtartva az gesztus, a folyamat és saját evolúciójának nyomait.

Ön-tanulóként saját utamat kísérletezésen, megfigyelésen és hallgatáson keresztül építettem fel. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyagnak a transformációjába való kísérésre. A képződmények visszatükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezetek, ahol a töredékek, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat az anyagot élő archívumként vizsgálja. A szobrok olyan jelenlétként emelkednek ki, amelyek a pusztulás és a feltámadás között lebegnek, a tartósság és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.