Aleix Albareda - A PALE BLACK POSSIBILITY

Egyedi darab, hitelesítéssel.

DARKNES·S - Akrilok vásznon, 112 × 112 cm
Ebben a sorozatban a fa meditációs motívummá válik, ugyanakkor szinte építészeti jelenlétet is ki- vagy felidéz. A négy festmény a táj különböző konfigurációit járja körbe egy korlátozott fehér, szürke és fekete tónusú palettán, ahol a festészeti anyag meghatározó szerephez jut.
A 112 × 112 cm-es négyzetes formátum kiválasztása különleges viszonyt teremt a személyes fa-alak és a tér között. A fa többé már nem csupán természetes elemként funkcionál, autonóm, monumentális testként tölti ki és feszíti meg a festői felületet. A horizontális ágak, a lombtömegek és a törzsek úgy szervezik a teret, mintha a tájban rajzolt szerkezetek lennének.
Az akril fehérben és feketében történő használata erősíti ezt az olvasatot. A szín hiánya nem redukálást jelent, hanem a szem fókuszának összpontosítását: a fény, az árnyék, a textúra és a gesztus fontosabbá válnak. A gyors, töredezett ecsetvonások a lombat úgy építik fel, hogy nem írják le szó szerint. Így a fa a reprezentáció és az absztrakció között jelenik meg, felismerhető, ugyanakkor szintézis és átalakulás folyamatának van alávetve.
Jelentős gesztusdimenzió is érezhető. Az ecsetnyomok, a traszparenciák, az anyag felhalmozódásai és a felület erodált zónái láthatóvá teszik a kép megalkotásának folyamatát. A táj nem annyira megfigyeltként, mint inkább emlékezett módon, gesztus és a festés fizikai élménye révén rekonstruált módon tűnik.
Néhány munkában a lombkoronák vízszintesége kontrasztban áll a törzsek függőlegességével; máskor a fa egy sűrű tömeggé tömörül, amely úgy tűnik, hogy közvetlenül a talajból emelkedik. Ez a variáció lehetővé teszi, hogy minden darab önállóan működjön, de ha együtt szemléljük, vizuális elbeszélést alkot a tartóságról, az időről és az ellenállásról.
A megjelenített fák nyugtató érzést közvetítenek, bár felületeik mozgással teltek. A között él a törékenység és az erő, a csend és az energia. A táj tehát érzelmi térgé válik: inkább egy konkrét helyet ábrázolni próbálás, mint inkább a természettel való kapcsolatunkról és arról szólva, hogy meg kell állnunk a szemlélődésben azzal, ami marad.
A sor végső soron a jelenlétről és a nyomról szóló reflexiót kínál. Afa gyökerezik, miközben minden más — a fény, az éghajlat, a néző és a saját festői gesztus — úgy tűnik, átalakulás alatt áll. Ennél a feszültségnél a tartósság és a múló között a festékek egyik fő poétikai értéke rejlik.
aleixalbareda.com