Camillo Gannelli - Tenebre

Egy introspektív expresszionizmus műve előtt állunk, szinte egy visszatartott kiáltás. Anyag és Sötétség. A háttér nem egyszerűen fekete. Egy gyújtott Pruszai-kék, sűrű, anyagszerű, kapa és rétegelt felületeken dolgozott. Egy tapintással érintett éjszaka, érdes, amely elnyeli a fényt. Felső bal oldalon, egy fehér korrodálódás, egy kiugró villanás a jeleneten kívül, mintha egy színpadvilágító reflektor feledkezett volna meg a színészről. Nem világít, vakít. És mindent a limbojba hagy.

A Szereplő: egy jelenlévő hiány.

Jobboldalt kirajzolódik, ami maradt az emberből. Nem egy test, hanem egy testideál. Egy hosszú, szálas nyak — vagy talán egy hát, egy végtag — hatalmas, vékony, Giacometti-stílusú, de egy láthatatlan teher által meghajlítva. A fej egy gipszmaszk, kinyújtva, profilból, egy fekete üreglyukkal vájva, amely inkább mélység, mint szem. Úgy tűnik, mintha a mélyűrt figyelné, vagy talán őt figyelné.

Valami mélyen bacon-i jellegű van ebben a „kifinomított” torzulásban: a magány nem kiált, nyújtogatva van. A figura összeborul önmagába, mintha feloldódna volna abban a sötét anyagban, amelyből született. Jelen van és hiányzik egyszerre, mint egy emlék, amely nem kíván távozni.

A Vörös Seb.

És aztán, balra, a színvilág egyetlen eseménye. Egy függőleges zuhanás, egy vérpiros, carmin árnyalata, piszkos. Nem díszítő jel, hanem erőszakos megszakítás. Az alkotás drámai kontrapunktusa. Lehet, hogy seb, egy társTest, véres jelenlét, vagy egyszerűen a fájdalom maga, amely formát és színt vett. Ez az egyetlen meleg elem egy jégkockákból álló univerzumban, és ezért még jobban éget.

Összességében ez nem egy képet nézni való festmény, hanem át kell hatolni rajta. Az alienációról, a várakozásról beszél, arról az emberi állapotról, amely a fény és a sötétség között lebeg, ahol az egyetlen igazán élő dolog a mi sebünkből él.

Nagy mű, méretében monumentális a csendben.