Tijs Dragtsma (1992) - A Canal's Silent Mirror

A Canal's Silent Mirror az egyik Amsterdam legrégebbi gesztusait őrzi: egy sugárnyi nyolcvanas-harmincas évek vályog-házai, vállvetve, a mozdulatlan víz fölött, minden orom külön alakzattal a éjszaka ellen, minden ablak egy kis magán napocska. A fölötte futó csatorna úgy tesz, ahogy a csatornák mindig is tesznek: visszaadja a várost önmagának, lágyan, megkettőzve, soha nem egészen ugyanúgy újra és újra.

A műben ez a ismétlés nem festés vagy nyomtatás formájában jelenik meg. Nincs festék. Nincs nyomat. Nincs tinta. A kép kontrollált karcolásokból keletkezik akrilüveg felületén, finom nyomok mezője, amelyek inkább eltávolítanak, mint hozzáadnak, így a házak és tükörképük a ki nem adásból, amit elvettek, hanem amit leírtak, bontakozik ki.

Az kivilágított ablakok fényét megőrzik, mint sűrű, finom karcolások mezőit, elég fényesek ahhoz, hogy egy szobából olvasható legyen a melegük. A oromok és a téglaépítés maradékai vékonyabb vonalként élnek meg csendes építészetként, amely a sötétben formáját tartja. Ahol a víz kezdi, ugyanazok a jelek meglazulnak és puhábban jelennek meg, így a tükrözött város egy lépéssel távolabb érzi magát a bizonyosságtól, mint a fölötte álló házak.

A kép mindig jelen van, a közvetlen fénytől függetlenül vagy attól függően. A fény nem hozza létre a képet. Megerősíti azt. Vagy elforduló szög alatt a ablakok mélyülnek, a tükörkép nehezebb lesz, a csatorna halkabbnak vagy csendesebnek olvasható, anélkül, hogy formáját veszítené.

Egy szobából szemlélve a munka egyetlen monumentális éjszakai jelenetként olvasható, egy utca, amely a saját tükröződését tartja, mintha azt félig szeretné megtartani. Ha közelebb lépsz, a bizonyosság felbomlik egyedi nyomok mezőjévé, bizonyítva, hogy a kép úgy épült, ahogy az emlékezet is épül, jelről jelre, soha nem teljesen.

Az építészet alján valami személyesebb rejtőzik: a régi elképzelés, hogy egy otthon egyfajta tanú is, amely a víz fölött áll, amely látta, hogyan jönnek és mennek a város minden változatai. A reflexió a fény, az évszak, az óra hatására változik, mint maga az emlékezet.

A Canal's Silent Mirror folytatja a Scratch műveket Tijs Dragtsma által jegyző Art with Scratch sorozatot, amelyben a képi világ a felület kontrollált károsodása, nem pigment vagy nyomtatás révén épül fel. Egy vizuális nyelv, ahol a sérülés nem pusztítás, hanem szerkezet.

„A ház emlékszik. A víz csak azt ismétli, amit mondanak neki.”

A Scratch-szel készített művészeti projektről

A Scratch-művészet egy olyan test, amelyben a kép nem rajzolt, hanem kiadatik. Belevésve vonalról vonalra egy mélyfekete felületen, minden munka megjelenik megannyi pontos karcolás által, amelyek megütik a fényt és formát adnak a sötétségből.

Távolról nézve a kép majdnem fotóleírásnak tűnik. Erőteljes, felismerhető és jelenléttel teli. Közelről azonban a mű sűrű nyomok mezőjévé olvad. Finom, törékeny és majdnem súlytalan. Amit egykor szilárdnak tűnt, most finom vonalak hálójának bizonyul, minden egyes jel szándékos gesztus, amely mindegyikhez szükséges a teljeshez.

A fény nem hozza létre a képet. Megerősíti. A sötét felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszaverik a fényt. Ahogy a fény áthalad a felületen, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tisztán kiáll és meghatározott. Egy másikból lágyul és visszahúzódik a sötétség felé, ahonnan jött, soha el nem tűnve. Fókuszált spotfény alatt a kontraszt mélyül és a kép szobrászati, majdnem fénylő minőséget ölt.

Mi teszi ezt a médiumot olyan vonzóvá? A csendes feszültség. A karcolás maga közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszavonni. De az eredmény nem rideg. Személyes, atmosferikus és mozgással élő. A keménység lágyul. A pusztítás teremtéssé válik. A hiány jelenlété válik.

Olyan művekben, mint ez a portré is, a figura soha nem teljesen rögzött. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép perspektívával és hangulattal együtt változik. Egyes pillanatokban a téma kilép a feketéből előre. Máskor visszaáll a mozdulatlan nyugalomba. Ebben a mozgásban, a éles és csend között éled a munka.

A korral érintett anyagokhoz hasonlóan a felület is saját csendes életet hordoz. Minden karcolás egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust megőriz. Együtt létrehozzák nem csak a képet, hanem egy jelenlétet, amely továbbra is megmutatkozik a fény változásával.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio megalapítója.

Művészként állandó vágy hajt: új vizuális nyelvek felfedezése. Nem tekintem a művészetet rögzített stílusnak, inkább felfedezés fejlődő terepe, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és az érzelem összetalálkozik.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel indul. Hogyan szólhat egy anyag egy új módon? Hogyan válhat a keménység bensőségesé? Hogyan teremthet a precizitás érzelmet? Ezt a keresést tartom minden alkotásom szívében.

A TD Fine Art Studio-n belül minden mű-gyűjtemény saját világnak tekinthető, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Egyes művek ritmusból, ismétlésből és szerkezetből fakadnak. Mások a hiányból, árnyékból, reflexióból vagy feszültségből születnek. Az összekötő kapocs az eredetiség, a tisztaság és az érzelmi jelenlét iránti közös elkötelezettség.

Lenyűgöz a kontraszt. Az erő és a törékenység között. az ellenőrzés és az érzelem között. Ami látható és ami nyitva áll a értelmezés előtt. Célom nem csak egy kép létrehozása, hanem egy olyan munka megteremtése, amely vonzza a figyelmet, felkínálja a visszahatást és idővel továbbra is feltárul.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a kutatások összeérnek. Nemcsak egy műterem, hanem egy folyamatosan fejlődő művészeti univerzum, amelyet a kíváncsiság, a precizitás és az a törekvés formál, hogy olyan művet hozzon létre, amely különleges, szándékolt és élő benyomást kelt."