Tijs Dragtsma (1992) - A Hundred Silhouettes Watching Back

Egyetlen alak belép egy szobába, amelyet teljesen keretekből építettek fel, és szinte minden keretben már ott van egy másik változata önmagának, már fordítva, már nézi őt a üveg másik oldaláról. Nem egy galériába lépett be, inkább egy vitába arról, ki is ő valójában, minden fal felé körülötte újra megrendezve.

Festék nélkül. Nyomtatás nélkül. Tintától mentes. A kép úgy létezik, hogy valami hiányzik, nem pedig lerakódik; a felületre karcolt az akril üvegen, nem ráhordva látszik. A szoba, amelyen keresztül halad, ugyanúgy épült, mint ő maga, abból, ami eltávolításra került.

A kép mindig jelen van, nappal vagy árnyékban. A fény nem hozza létre a képet. A fény élesíti azt. Egy ferde fénnyel megvilágított felületen a karcolt vonalak megfogalmazódnak és megragadódnak, a kontraszt mélyül, és a figyelő alakok úgy tűnnek, mintha belépnének a felszínből. Körülötte bejárva ugyanaz a szoba megint másképp olvasható el, csendesebben, aztán élesebben, anélkül hogy a középpontban lévő férfit valaha is elhagyná.

Ami a műről valójában szól, az az észrevétel furcsa aritmetikája. Egy alakból sok lesz, a sok pedig nem társaságot kínál, hanem szemlélést. Minden keret magában hordoz egy önmaga visszatekintő verzióját, és a hatás kevésbé hasonlít egy tükörterembeli folyosóhoz, inkább egy portrékból épített kihallgatáshoz. Magad körül lenni, végtelenségig, annak is sajátfajta izolációja.

Egy szobából látva a mű egyetlen sötét folyosóként olvasható, egy ember a nézőtől az architecture felé haladva. Közelebb azonban ez a folyosó egy kontrollált karcolatok mezőjévé válik, minden keret a maga csendes viharát hordozza, amely csak egy bizonyos távolságban oldódik fel ismét egy alakban. Két látásmódba kéri, hogy lássák meg egyszer, egészben és egyszer a felszínén.

A Hundred Silhouettes Watching Back folytatja a Art with Scratch sorozatot, amelyben a képet kontrollált felületi sérülések révén hozzák létre a pigment vagy nyomtatás helyett. Egy vizuális nyelv, ahol a sérülés nem pusztítás, hanem szerkezet.

"Ő maga ment be egyedül. Minden keret vitatkozott vele."

A műről: Art with Scratch

Az Art with Scratch olyan munkafolyamat, amelyben a kép nem rajzolt, hanem ki van engedve. Darabonként faragva egy mély fekete felületbe, minden mű számtalan pontos karcolat révén bontakozik ki, amelyek felfogják a fényt és formát hoznak a sötétségből.

Távolról nézve a kép majdnem fényképszerűnek tűnik. Hatásos, felismerhető és teljes jelenléttel teli. Közelről azonban a munka sűrűnek tűnő egyedi nyomok mezőjévé válik. Finom, törékeny és majdnem nehéz. Aminek úgy tűnt, erős, az apró vonalak gyöngysávjaként tárul fel, minden egyes vonal egy szándékos gesztus, amely nélkülözhetetlen az egészhez.

A fény nem hozza létre a képet. Élesíti. A fekete felület elnyel, míg a karcolt vonalak visszaverik a fényt. Amint a fény a felületen átcsúszik, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tisztán és határozottan áll. Egy másikból megpuhul és visszaereszkedik a sötétség felé, ahonnan jött, soha el nem tűnve. Egy fókuszált spotfény alatt a kontraszt mélyül, és a kép szobrászati, közel fénylő minőséget ölt.

Ami ezt a médiumot annyira megkapóvá teszi, az a csendes feszültsége. A karcolás aktusa közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy olyan döntés, amelyet nem lehet visszavonni. De az eredmény nem rideg. Közelálló, hangulatos és mozgással élő. A keménység puhává válik. A pusztítás teremtéssé alakul. A hiány jelenlétévé válik.

Olyan művekben, mint ez a portré, a figura soha nincs teljesen rögzítve. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép perspektívától és hangulattól függően mozog. Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, hogy a tárgy kilép a feketéből és előrelép. Máskor visszahúzódik a csendbe. Ebben a mozgásban, a éles és a nyugalom között rejlik, amelyben a mű életre kel.

Mint minden idővel érintett anyagnál, a felület is saját csendes élettel bír. Minden karcolás egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust tart meg. Együttesen nem csupán egy képet, hanem egy létezést adnak, amely fényváltozásokkal tovább tárja fel magát.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként állandó vágy hajt, hogy új vizuális nyelveket fedezzek fel. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, inkább egy fejlődő felfedezési mezőnek, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és a érzelem együtt lélegez.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel indul. Hogyan tud egy anyag új módon beszélni? Hogyan válhat a keménység intimitássá? Hogyan teremthet precizitás érzelmet? Ez a keresés van minden alkotásom középpontjában.

A TD Fine Art Studio-n belül minden alkotói csoport saját világként értelmeződik, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Néhány mű ritmus, ismétlés és szerkezet révén épül fel. Mások hiánnyal, árnyékkal, tükröződéssel vagy feszültséggel születnek. A közös bennük az eredetiség, a tisztaság és az érzelmi jelenlét iránti elkötelezettség.

Lenyűgöz a kontraszt. Az erő és a törékenység között. Az irányítás és a tapasztalás között. Ami látható és ami nyitva áll a szemlélődés előtt. Célom nem egyszerűen egy képet létrehozni, hanem olyan művet alkotni, amely megragadja a figyelmet, elgondolkodásra késztet és idővel tovább tárja fel magát.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a kutatások összefonódnak. Ez nem csak egy műterem, hanem egy folyamatosan fejlődő művészeti univerzum, amelyet a kíváncsiság, a precizitás és az a szándék formál, hogy olyan munkát hozzon létre, amely egyedi, szándékos és élettel teli érzetet kelt.