Tijs Dragtsma (1992) - An Ember Refuses to Fade

Egy Ember, amely megtagadja a halványulást, egyetlen szemmel indul, amelyet teljes sötétség tart fogva, olyan nagy, hogy tájként hat az arcvonás helyett. A szempillák vonala felett tomboló vihar gyülekezik, ahol a szemöldöknek kellene lennie, a mennydorgó felhők befordulnak a felhőbe, amelyen egy madárraj halad át szoros formációban, a apró sötét alakok pedig olyan gondolatokra hasonlítanak, amelyek nem nyugszanak meg.

Akkor az ég alatt maga a retina tartja a művet, szó szerint. Szálai kifelé sugároznak a fekete pupillából, a fa évgyűrűinek türelmével, és egy vékony fényív metszi a felületet, mintha ott egykor izzott valaminek a nyomát törölte volna el valami. Két könny csenget le a alsó szemhéjon, közben esik, egyik sem kap engedélyt, hogy lecsússzon vagy letöröljék.

Nincs festék. Nincs nyomat. Nincs tinta. Az egész kép, a vihar, a madarak, a retinát vagy a könnyeket a műgyanta üveg felületébe karcolva rögzül, a pigment helyett a felület károsításával építve. Amit érzelmi vésésnek néztek, valójában a kivonás által jött létre, a kép a geometriából az anyagot hívja elő a ráhelyezés helyett.

A kép mindig jelen van, sötét szobában is látható, de a fény adja meg teljes súlyát. Egy irányított fényforrás alatt a karcolások megragadják és megtartják ezt a fényt, a vihar mélységet kap, a madarak élesebben válnak a felhőkön, s a retina kontraszttal tágulni látszik. Más-más helyzet vagy fény hatására mást olvas a kép, miközben soha nem hagyja el a felületet. A fény nem hozza létre. Szirához élesíti.

Egy teremnyi távolságból a mű egyetlen, rendezetten figyelt tekintetként olvasható, monumentális és mozdulatlan. Közelről ez a tekintet olyan finom, tudatos karcolatok mezőjévé válik, egy olyan folyamat bizonyítéka, amely a tervezés szerint magán jellegű marad. Közte, a két távolság között rejlik a mű értelme, egy érzelemparázs, amely túléli a fölötte mozgó időjárást, amelytől nem alszik ki a vihar vagy nem mossa el a könnyek.

Az Ember Refusus a Scratch művészetsorozat folytatása Tijs Dragtsma-tól, amelyben a képi világ a pigment vagy nyomat helyett a kontrollált felületi károsodás révén épül fel. Olyan vizuális nyelv, amelyben a kár nem megsemmisítés, hanem szerkezet.

"Még egy vihar is végigfut rajta, a szem nem zár.”

A Scratch művészetről

A Scratch a olyan testekből álló kollekció, ahol a kép nem rajzolt, hanem felszabadított. Egyik mély fekete felületbe vonallánkban kivésve, minden munka számtalan pontos karcolat révén jelenik meg, amelyek megfogják a fényt és formát hoznak a sötétből.

Távolról a kép majdnem fényképnek tűnik. Erőteljes, felismerhető és határozottsággal teli. Közelről azonban a mű sűrű jellegű, egyedi nyomok halmaza. Finom, törékeny és szinte súlytalan. Ami szilárdnak tűnt, az finom, köldökös vonalrendszerként mutatkozik, minden vonal egy tudatos gesztus, mindegyik nélkülözhetetlen az egészhöz.

A fény nem hozza létre a képet. Szirára élesíti. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszatükrözik. Ahogy a fény eltolódik a felületen, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tisztán és meghatározottan áll, egy másikból lágyul és visszatér a sötétségbe, amelyből jött, anélkül, hogy valaha eltűnne. Egy fókuszált reflektor alatt a kontraszt mélyül, és a kép szoborszerű, majdnem fénylő minőséget ölt.

Amit ez a médium annyira meggyőzővé tesz, az a csendes feszültség benne. A karcolás cselekménye közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszacsinálni. Mégis a végeredmény nem rideg. A magánéletet, az atmoszférát és a mozgást életre kelti. A keménység lággyá válik. A pusztítás teremtéssé lesz. A hiány itt van megjelenésként.

Olyan portrékhoz hasonló alkotásokban, mint ez, a figura soha nem teljesen rögzült. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép nézőponttal és a légkörrel együtt mozdul. Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, mintha a sötétből előrelépne. Máskor visszaáll a nyugalmába. Ebben a mozgásban, a éles és a nyugodt között kel életre a munka.

Mindez, ahogyan az idő nyomát érintő minden anyagnál, a felület saját csendes életét hordja magán. Minden karcolat egy-egy pillanatot, lélegzetet, gesztust rögzít. Együttesen nem csak egy képet, hanem egy jelenlétet adnak, amely a fény változásával tovább tárul fel.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként az a folyamatos vágy hajt, hogy új vizuális nyelveket fedezzek fel. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, sokkal inkább egy fejlődő felfedezőmezőnek, ahol az anyag, a szerkezet, a fény és az érzelem egyesül.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel kezdődik. Hogyan beszélhet az anyag új módon? Hogyan válhat a keménység intimitássá? Hogyan teremthet a pontosság érzelmet? Ez a keresés áll minden alkotásom középpontjában.

A TD Fine Art Studio-n belül minden műtárgy egy saját világként közelíthető meg, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással. Néhány munka a ritmus, az ismétlés és a szerkezet révén épül fel. Mások a hiány, az árnyék, a reflexió vagy a feszültség által születnek. A közös bennük az eredetiség iránti elkötelezettség, a tisztaság és az érzelmi jelenlét.

A kontraszt vonz. Az erő és a törékenység között. Az ellenőrzés és az érzelem között. Ami látható és ami nyitva hagyva értelmezés előtt. Célom nem csupán egy kép létrehozása, hanem egy olyan mű létrehozása, amely megfogja a figyelmet, elgondolkodásra késztet és idővel tovább tárul fel.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összeérnek. Ez nem csupán egy műterem, hanem egy fejlődő művészeti univerzum, amelyet a kíváncsiság, a precizitás és az egyedi, szándékos és eleven érzet terel.