Matteo Ciffo - Frammenti - Cavallo di Troia

- Matteo Ciffo kortárs szobrászata (Olaszország - 1987)
- Cím: Fragmentumok - Trojániai Hengere
- Év: 2026. Edició 1/8
- Aláírt és hitelesített a művész által, autentikációs tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegfúvás márványpor és kő porából készült ötvözet
- Kiváló állapotban
- SZERVEZETBEN EGY HÁTSÓ, SAJÁT-ELŐRE HÚZOTT TÁMOGATÓ ELEKTOLETETT A NAGYABB BIZTONSÁG ÉS STABILITÁS ÉRDEKÉBEN (a legutolsó fotókon piros nyíllal jelölve)

FRAMMENTIÁK Gyűjtemény
A klasszikus szobrászattal való összevetés a kollekció központi eleme. Azok a formák, amelyeket történetesen a tökéletesség, örökkévalóság és kollektív memória fogalmaihoz kötnek, kiindulópontként szolgálnak, és egy fragmentációs és újradefiniálási folyamatnak vannak alárendelve.
A forma immár nem stabil egységként értelmeződik, hanem átmeneti állapotként. Megszakad, feloszlik és újra összeáll, feltárva saját instabill természetét. A térfogat megnyílik, darabokra és töredékekre válik szét, egy olyan szerkezetet teremtve, amelyben az idő már nem rejtve van, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség megszünteti a tökéletesség abszolút állapotának gondolatát. Ami örökkévalónak látszik, felfedi saját sebezhetőségét. A klasszikus forma megmarad, de átalakítva: többé nem halhatatlanság szimbóluma, hanem az idő által átszűrt jelenlét, amely a változáson keresztül átvezet egy új dimenzióba.

MATTEO CIFFO

Kisvárosi Biellaban született 1987-ben, 2007-től anyagra összpontosító kutatást folytat, amely annak átalakulásáról és az emlékezetről szól, amit megőriz. Munkám közvetlen kapcsolatból születik olyan nemes és összetett anyagokkal, mint a márvány- és kőpor, természetes pigmentek, armeniás földek, oxidok és fémek. Nem tekintem őket puszta kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, amelyek időt, történelmet és újjászületés lehetőségét hordozzák.
Egy olyan folyamaton keresztül, amelyet inkább rituálisnak, mint szobrászati lépésnek tekintek: a kő újjászületése, amelyet kezem vezet. A gyakorlat a megfigyelésből és az oly módon visszaadni vágyásból születik, hogy ami összetört, elhagyatott vagy elfelejtett volt, új életre keljen. Fragmentumok és törmelékek, gyakran más szobrászok munkájából származó anyagok, a saját munkáim nyersanyagaivá válnak.
Olyan anyagokról van szó, amelyek máris történetet hordoznak magukban. Szétbontom és újra összerakom őket, olyan formákat hozva létre, amelyek már nem illeszkednek korábbi állapotukhoz, hanem egy új állapothoz tartoznak. Minden mű egyensúlyának törékeny kibillentéséből emelkedik ki, a veszteség és újjászületés közötti átmenetben, az emlékezet és a lehetőség között, láthatóvá téve azt a pillanatot, amikor a anyag abbahagyja azt, amit volt, és más lesz.
Az út átalakulás formáját ölti, amely túlmutat a hagyományos szoborászaton, és közelít egy majdnem alkimista dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már léteztek, felbontom őket és újra összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és regeneráció közötti feszültségből születik, a veszteség és emlékezet között, láthatóvá téve a folyamatos változás állapotát.
A kutatás olyan anyagokkal találkozik, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és törhetetlenek, ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Ami látszólag változatlan, instabil természetet tár fel, képes reagálni, oxidálódni és idővel átalakulni. Ez a feltétel a anyagot a munka aktív részévé teszi, folyamatos dialógusban az idővel és a környezettel.
A tökéletesség helyére a törékenység lép, és az örökkévalóság élő és emberi tapasztalattá válik. A matéria nem alárendelt, hanem társszerzővé válik, a gesztus, a folyamat és a saját fejlődés nyomait a felületen megőrizve.

Autodidakta módon építettem fel utamat kísérletezéssel, megfigyeléssel és hallgatással. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem a anyag kísérésére a változás útján. Az eredő formák tükrözik az emlékezet működését: olyan szerkezeteid, ahol a töredékek, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.
Ez a gyakorlat a anyagot élő archívumként kutatja. A szobrok olyan jelenlétekként jelennek meg, amelyek a romlás és újjászületés között lebegnek, a maradás és a átalakulás között, visszaadva a anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.