Camillo Gannelli - Orizzonti notturni

Éjszakai dittikó. Egy határ.

Ez nem egy meditálásra szánt táj, ez egy táj, amit keresztül kell haladni.

A matéria nyelvként
Az opera egészében az érintésre épül. Nem olyan festészet, amely fényképező jellegű akar lenni, hanem olyan festészet, amely geológiai akar lenni.

A felső részben egy sűrű, szinte bitumenes fekete, spatulával dolgozott, beitatja a fényt. Egy csillagok nélküli éjszaka, egy anyagszerű éjszaka, amely nyomot hagy.

Majd hirtelen, a hasadás: egy vékony, függőleges, szálas vonal.
Egy nyírfaliget, amelyet tiszta jelvé válásra redukáltak, fehér-ezüst karcolat a sötét alapon. Nem fák, hanem nyomok, erezetek, jeges eső, amely ellentétes irányba esik, fentről lefelé felfelé.

Alul, a talaj. Két színmező, amelyet a dittikó duplikációjában még hatásosabbá tesz kettősségében: egy lilás magenta sáv, természetellenes, szinte toxikus, mint egy alkímiai szürkület, amely repedezett, hasadékos, száraz szürkébe hal.
Ez föld, hamu, só.

A dittikó mint eszköz
A dittikó kiválasztása nem dekoratív, hanem koncepcionális.
A két kép közötti fekete hasadék a mű része.

Megszakítja az erdőt, megtöri a folytonosságát, és kényszeríti a szemét, hogy összevarrja.
Ért egy ritmust, egy lélegzetet.
Egy és kettő, azonosak és soha nem egyenlőek.
Mint ugyanazon álom két filmkockája, vagy egy téli radiográfia két lemeze.
A függőleges formátum lendületesen hangsúlyozza a küszöb érzetét: két keskeny kapu a végtelen felé.

Van egy érett, elkerülhetetlen utalás az olasz informális hagyományra és a nordikusra — Burri a megégett anyagért, Friedrich a nyugalmas éjszaka fenségéért — de minden retorikától mentesen. Itt minden a lényegre redukálódik.

Összességében nagy sötét eleganciájú mű. Nem díszíti a falat, felüti azt.

Ez nem egy táj, amit átmegyünk és nézünk, ez egy hely, ahol megállni, néhány másodpercre, a hidegben.

Minden akril kép fa paneleken 30x60x5 cm