Camillo Gannelli - Armocromie cromatiche nr. 107

Armocromia nr 107
egyhatáros, föld- és tűz- mű.

Ami látható, egy absztrakt, anyagszerű alkotás, amely a fent és lent, az égi és a hús közti ellentéttel játszik.

Az első dolog, ami megfog, nem a szín, hanem a kép bőre. Egy megélt, meg-szúrt, kimerült mű. A felső részen az alkotó az elvonásra törekszik: beige, greige, égve okker rétegek, szúrások, amelyek alatt egy textúra sejlik fel, amely egy idővel lehántott falra vagy a széltől tomboló síkságra emlékeztet. Ez egy informális irányban Burrihez közelítő, majdnem tapintható. Érezhető a spatula, a por, az oxidáció.

Aztán ott a repedés. Egy sötét, sűrű, textúrát adó vonal, mint megfagyott láva, mint egy égő föld határvonala, amely a festményt épp csak a feléhez vágja ketté. Nem tiszta vonal, hanem egy heg.

A heg alatt a vörös. Nem dekoratív vörös, hanem zsigerekig hatoló, mély, izzó vörös. Vérvörös, a pipitkák megrágottja. Egy élénk színmező, amelyet körkörös ecsetvonások mozgatnak, s amely mozgó mező benyomását, folyékony, nyugtalan anyagot ad észre.

És itt történik a cromatikus csoda: öt, hat apró türkizkék, szinte elektromos csepp. Úgy tűnnek, mintha elhagyott vadvirágok lennének, vagy az ég egy darabja esett volna a vörös földbe. Ez a kék a legbátrabb hideg elem az alkotásban, és kiegészítő kontrasztként felrobbantja a vöröset. Ha nincs ott ez a kék, a kép drámai lenne. Ezzel a kék-Belépsz, és költőivé, reménnyel telivé válik.

Ez egy lélek tájképe, inkább mint valós táj. Lehetne a nyár a Maremmában, pipitekkal és fullasztó, poros égbolttal. Lehetne egy archeológiai emlék: egy ősi vörös földet csillámló, lapiszlázu nyomokkal.

Összefoglalva: egy kisméretű, de rendkívül sikeres munka, mert nagyon sokat mond kevés elem révén: anyag, horizont, és egy színpont, amely megment mindent. Olyan alkotás, amely nemcsak díszít, de vizsgálja is a dolgokat. Rád kényszeríti, hogy egy pillanatra még megállj.