Matteo Ciffo (1987) - Frammenti - Nefertiti

- Matteo Ciffo (Olaszország - 1987) kortárs szobrászat.
- Cím Frammenti-Nefertiti
- Év 2026. Kiadás 4/8
- Aláírva és hitelesítve a művész által, hitelesítési tanúsítvánnyal
- Anyag: hidegöntés mármorzsák és kőpor kivételes ötvözetéből
- Kiváló állapotban



FRAMMENTI—KOLLEKCIÓ

A klasszikus szobrászattal való összehasonlítás ennek a kollekciónak a központi eleme. Azok a formák, amelyeket történelmileg a tökéletesség, a felfogható örökidő és a kollektív memória gondolatához kötnek, kiindulási pontként szolgálnak, és egy fragmentálási és újraszabályozási folyamat alá esnek.
A forma immár nem stabil egységként értelmeződik, hanem átmeneti állapotként. Kihúzódik, felbomlik és újra összeáll, felfedve saját instabil jellegét. A tér megnyílik, blokkokra és törmelékekre bomlik, új struktúrát teremtve, amelyben az idő már nem rejtve van, hanem látható elemmé válik.
Ez a feszültség megszünteti a tökéletesség abszolút állapotaként való elképzelését. Ami örökké valónak tűnik, annak sebezhetőségét tárja fel. A klasszikus forma megmarad, de átalakultan: többé nem az örökkévalóság szimbóluma, hanem az időn átívelő jelenlét, amely a változásra van kitéve, és egy új dimenzióba helyezik vissza.



MATTEO CIFFO

Biellában született 1987-ben, 2007 óta anyagra fókuszáló kutatást folytat, a benne rejlő átalakulásra és a megőrzött emlékre összpontosítva. Munkám közvetlen kapcsolatból fakad nemes és összetett anyagokkal, például mármaromok és kőpor, természetes pigmentek, örmény földek, oxidok és fémek felhasználásával. Nem tekintem őket egyszerű kifejező eszközöknek, hanem élő jelenlétnek, az idő, a történelem és a megújhodás lehetőségének hordozóinak.

Egy rituálisabb jellegűnek tűnő folyamat révén születik az alkotás, mint egy kő felkent újjászületése által vezérelt kéz. A gyakorlat abból az észrevételből eredezik, hogy életet adjak annak, amit összetörtek, elhagytak vagy elfelejtettek. Fragmentumok és hulladékok, gyakran más szobrászok munkájából származó darabok, válik anyaggá a saját alkotásaimhoz.
Olyan anyagokról van szó, amelyek már elbeszélnek egy történetet. Szétfeszítem őket és újraszerkesztem, olyan formákat létrehozva, amelyek már nem tartoznak a korábbi állapotukhoz, hanem egy új állapothoz. Minden alkotás egyensúlyának törékeny egyensúlyából fakad: a veszteség és újjászületés, a memória és a lehetőség közötti feszültségből, megteremtve a pillanatot, amikor az anyag már nem az, ami volt, és valami egészen más lesz.

Úti célom egy olyan átalakulási folyamat formája, amely meghaladja a hagyományos szobrászatot, közelebb kerülve egy szinte alkémiához hasonló dimenzióhoz. Olyan anyagokat használok, amelyek már életüket élték, szétbontom és újból összerakom, hogy új formákat és identitásokat hozzak létre. Minden alkotás a pusztítás és a regeneráció közötti feszültségből, a veszteség és a memória közötti kiegyensúlyozottságból születik, láthatóvá téve a folyamatos változás állapotát.
A kutatás olyan anyagokkal áll szemben, amelyek mély ellentmondást testesítenek meg: látszólag örök és leromthatatlanok, de ugyanakkor érzékenyek és sebezhetőek. Ami változatlannak tűnik, az instabil természetét tárja fel, képes reakcióra, oxidálódásra és időbeni átalakulásra. Ez a feltétel aktív részévé teszi az anyagot a munka során, folyamatos párbeszédben a idővel és környezettel.
A tökéletesség helyét a törékenység veszi át, és az eternalitás élő, emberi élményként nyilvánul meg. Az anyag nem alárendelt; társszerzővé válik, a felületen megőrizve a gesztus, a folyamat és saját fejlődésének nyomait.

Önként tanulóként a kísérletezés, a megfigyelés és a hallgatás révén alakítottam ki pályafutásomat. A megközelítés nem a kontrollra törekszik, hanem az anyag végigkísérésére az átalakulás során. A formák, amelyek megszületnek, visszavezetik a memória működését: olyan szerkezetek, ahol a fragmentumok, nyomok és hiányok együtt élnek és regenerálódnak.

Ez a gyakorlat a matériát élő archívumként kutatja. A szobrok úgy jelennek meg, mint a bukás és újjászületés között lebegő jelenek; a tartósság és a transzformáció között, visszaadva az anyagnak egy mélyen kortárs és emberi dimenziót.