Tijs Dragtsma (1992) - Stairs Without Up or Down

Hatan másznak hat lépcsőn belül ugyanabban a szobában, minden falon egyet-egyet, a mennyezeten, a talp alatt, és mindegyikük biztos abban, hogy a felfelé vezető az út. Egyikük sem téved. Sőt, egyikük sem igaz sem. A kocka egyszerre őrzi mind a hat irányt, nyugodt, világos megvilágításban, mintha a ellentmondás egyszerűen úgy működne ebben a különös szobában.

A lépcsők sehova sem érnek össze, semmilyen egyetlen padlóhoz sem tartoznak, mégis a szoba egésznek látszik minden sarokból, egy hatszögű doboz, amelynek szükségessége a folyosó kényelme, és semmi a szokásos szabályaiból. Minden alak a saját járófelületére figyel. Senki sem néz fel, vagy le, ott, ahol a többiek a falnak kellene, hogy haladjanak, bár közös logika szerint ez a fal.

Semmi sem volt festve, nyomtatva vagy rajzolva. A kocka, a hat lépcső és a hat apró alak, akik rajtuk kapaszkodnak, a tárgyak azért léteznek, mert az akrilüveg felülete részben elcsiszolódott, finom karcolások mezője, mely a lépcsőfokokra, sarkokra és minden lépés árnyékának hosszú vetítésére formázódik.

A kép mindig ott van, nappali fényben, meg felvértezett lámpa alatt is. A fény nem teremti a látottat. Inkább élesíti. Közvetlen fényforrás mellett a lépcsők sötétebbek és összegyűjtik saját fényüket, lágyabb szög alatt pedig ugyanaz a kocka halkabb és távolabbi, különböző szögekből olvasható, anélkül, hogy valaha is elvésznék a kép.

Egy másik szobából a kocka nyugodt építészeti tárgyként olvasható, egy fénydoboz, amely hat alakot tart a kapaszkodás közepén. Közelről az a bizonyosság darabokra hullik, egyedi jelek mezőjévé válik, amely csak akkor tűnik fel újra, amikor a szem távolabbra lép.

Minden hat közül a másik öt sötétben állítólag helytelen a gravitációjuk? Ez kicsi, majdnem komikus nézetellentét, s egyben régi is: bárki felfelé vagy lefelé méri a saját pozícióból. Ha elég hosszan nézed, a szoba nem lépcsőkkel való rejtvénnyé válik, hanem egy csendesebb kérdést tesz fel a sajátodról.

A Felfelé vagy Lefelé Nincs című sorozat részeként a Look Twice alkotás, ahol a képeket kontrollált felületkárosodás hozza létre, nem pigment vagy nyomtatás, és ugyanebben a károsodásban rejlik a türelmes, csendes humor, amely továbbra is kapaszkodik a világban, amely nem engedi, hogy összegezzük. Az alkotást M. C. Escher inspirálta és eredeti kompozíció, amely visszatér egyetlen kérdéshez: melyik út igazán felfelé, és ki dönthet erről.

„Hat ember, hat lépcső, egy szoba, és senki sem megy rossz irányba.”

A Look Twice-ről

A Look Twice egy olyan műtárgy-csomag, amelyben a kép nem rajzolt, hanem kiadatik. Soronként faragva egy mély fekete felületen, minden munka számtalan pontos karcolat általi fényvisszaverődéssel és formát ad a sötétségből.

Távolról a kép szinte fényképszerűnek tűnik. Erőteljes, felismerhető és jelenléttel telített. Közelről viszont a munka sűrű egyéni jel-rétegként bomlik fel. Finom, törékeny és szinte tehetetlennek tűnik. A keménynek tűnő valami finom vonalak hálójává válik, minden vonal szándékos gesztus, minden vonal nélkülözhetetlen a teljeshez.

A fény nem hozza létre a képet. Élesíti. A fekete felület felszív, miközben a karcolt vonalak visszatükröződnek. Ahogy a fény elcsúszik a felületen, a kép lélegzik. Egy szögből a figura tiszta és definiált. Egy másikból lágyabb és visszatér a korábbi sötétségbe, amelyből érkezett, soha el nem tűnve. Fókuszált reflektor alatt a kontraszt mélyül, és a kép szobrászati, majdnem fénylő minőséget ölt.

Mi teszi ezt a médiumot olyan vonzóvá? A csendes feszültség. A karcolás aktusa közvetlen és visszafordíthatatlan. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet felülbírálni. Ennek ellenére az eredmény nem rideg. Ez bensőséges, atmosferikus, mozgással élettel teli. A keménység lágyul. A pusztítás teremtéssé válik. A hiány jelenlétdé lesz.

Olyan műveknél, mint ez az arckép, a figura soha nem teljesen rögzített. A vonal, a fény és az árnyék kölcsönhatásában a kép megnyilvánul a perspektívával és a hangulattal együtt. Bizonyos pillanatokban a téma úgy tűnik, hogy kilép a feketéből előre, máskor pedig visszaül a nyugalomba. Ebben a mozgásban, a éles és a csend között élő a mű.

Ahogy minden idő nyomot hagy a felületen, úgy a felszín is maga is hordoz egy saját csendes életet. Minden karcolás egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust őriz. Együtt nem csak egy képet alkotnak, hanem egy jelenlétet, amely fényváltásról fényváltásra tovább tárja fel magát.

A művészről

A nevem Tijs Dragtsma, a TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként állandóan arra törekszem, hogy új vizuális nyelveket fedezzek fel. Nem úgy tekintek a művészetre, mint egy rögzített stílusra, hanem mint egy kibontakozó felfedezésre, ahol anyag, szerkezet, fény és érzelem összefonódik.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel indul. Hogyan beszélhet az anyag egy új módon? Hogyan válhat a keménység intimitássá? Hogyan teremthet a pontosság érzelmet? Ez a keresés a lét jelképe minden lényegi alkotásomnál.

A TD Fine Art Studio keretében minden munka saját világként, saját logikával, hangulattal és vizuális identitással közelítik meg. Néhány munka ritmus, ismétlés és struktúra révén épül fel. Mások a hiány, az árnyék, a tükröződés vagy a feszültség révén születnek. A közös bennük az eredetiség iránti elkötelezettség, a világoság és az érzelmi jelenlét.

A kontraszt iránti megbabonázottság motivál: az erő és a törékenység, az irányítás és az érzés, a látható és a szabadon értelmezhető között. Célom nem pusztán egy kép létrehozása, hanem egy olyan mű létrehozása, amely megragadja a figyelmet, meghívja a szemlélődést és idővel továbbra is feltárul.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összeérnek. Ez nem csupán egy műterem, hanem egy folyamatosan fejlődő művészeti univerzum, amelyet a kíváncsiság, a pontosság és az a törekvés formál, hogy olyan művek születését segítse elő, amelyek egyedi, szándékos és élő érzést keltenek.”}{