Tijs Dragtsma (1992) - Hands Scratched Into Longing

Egyetlen érme lóg a sötétben, már zuhanóban, már túl késő minden visszahíváshoz. Fölötte a kéz fehér mandzsettában pihen, ujjai pontosan az ajándék méretéhez zártak. Alatta egy tömegnyi kéz nyílik ki a mindenre, ami nincs meg bennük, méretre.

A mandzsettás kéz nem ér el semmit. És nem is szükséges. A keret tetején marad egy már elhatározottnak tűnő nyugalomban, engedi, hogy egy érme úgy menjen el, ahogy a csap vezeti a vizet, egy apró mozdulat, amely semmit sem hordoz magában és semmit sem kér vissza.

Alatta sorokban emelkednek fel a kezek, ujjai szétáradnak, csuklók egymástól feszesen elválva, mindenki biztos benne, hogy ez az érme, ez a bizonyos, neki szól. Olyan, mintha finom karcolások mezője lennének, közvetlenül az akrilüvegbe gravírozva, hogy távolról egyetlen fényes alakként olvasható legyen felfelé nyúlva, és csak közelről bomlanak szét a sok egyedi kézre, amelyek ezt alkotják.

Nincs festék, nyomtatás vagy tinta, amelyet felhasználtak ennek a képnek az elkészítéséhez. A mandzsettás kéz, az összeszűkült ujjak, az egyetlen érme és az alatta lévő tömeg léteznek, mert a felületről vettek el valamit, a felület kontrollált sérülése az akrilüvegben marad a felszín fölé kerülés helyett.

A kép bármikor jelen van, bármilyen fényben. A fény nem hozza létre, hanem élesíti, így a mandzsettás és a felvonuló kezek a legtöbbet ragyognak és megőrzik azt, míg az adásra kész kez és a váró kezek közötti tér gyakorlatilag sötét marad. Különböző szögekből másként olvasható, a kontraszt közvetlen fény alatt mélyül, miközben alulról megmarad a rajta lévő alak.

A Kézkarcolatok a Vágyba tartozik a Látható Térben sorozat részeként, amelyben a képi hatást kontrollált felületi sérülések hozzák létre a pigment vagy print helyett, és amelyben ugyanaz a sérülés válik annak kérdésévé, mennyit ér meg egy érme, egy összezárt kéz, hogy egyszerre ennyien nyúljanak érte.

Amit a darab nem mond ki, annyira elmondja, mint amit mutat. A mandzsett fölött nincs arc, alatta sincs, így az egyetlen felismerésre váró jelenség a szükség maga, felemelve, kiválasztásra várva.

„Egy kéz dönt. Sok kéz remél.”

A KÉPZETT HÁROM MŰVÉSZETRŐL

A Látható Térben a Kézkarcolatok egy olyan művészeti tömb, amelyben a kép nem rajzolt, hanem kiadott. Kirontva egy mély fekete felületbe, minden művet elbeszélhetetlenül apró karcolatokkal hoznak létre, amelyek felfedik a fényt és formát adnak a sötétből.

Távolról a kép majdnem fényképszerűnek tűnik. Erős, felismerhető és jelenléttel teli. Közelről azonban a mű egy sűrű egyedi jelölések mezejévé oldódik fel. Finom, törékeny és majdnem súlytalan. Amit korábban szilárdnak tűnt, most finom vonalszövedékké válik, minden vonal egy szándékos gesztus, mindegyik nélkülözhetetlen az egészhez.

A fény nem hozza létre a képet. Megélezi. A fekete felület elnyel, miközben a karcolt vonalak visszatükrözik. Amikor a fény végighalad a felületen, a kép lélegzik. Egyrésztől a másikig a figura tisztán és határozottan áll. Más nézőpontból lágyabbá válik, s visszakerül a sötétségbe, ahonnan jött, soha el nem tűnve. Szepező spotfény alatt a kontraszt mélyül, a kép szoborszerű, majdnem fénylő minőséget ölt.

Mi teszi ezt a médiumot olyan vonzóvá? A csendes feszültségét. A karcolás közvetlen és megfordíthatatlan cselekedet. Minden vonal egy döntés, amelyet nem lehet visszafordítani. A végeredmény azonban nem rideg. Közel van, intimebb, s mozgékonnyal teli. A durvaság lágyulásává válik. A pusztítás teremtéssé lesz. A hiány jelenlété válik.

Olyan portré-szerű alkotásoknál, mint ez, a figurális alak soha nem rögzül teljesen. A vonal, a fény és árnyék kölcsönhatásában a kép nézőponttól és hangulattól függően mozog. Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, mintha a fekete árnyékából lépne elő a téma. Máskor pedig visszavonul és csendben marad. Ebben a mozgásban, a éles és a nyugodt között él az alkotás.

Mint minden idő nyomán érintett anyag, a felület saját csendes élettel bír. Minden karcolás egy pillanatot, egy lélegzetet, egy gesztust őriz. Együtt nem csak egy képet, hanem egy jelenlétet hoznak létre, amely fényváltozásról fényváltozásra tovább tárulkozik.

A Művészről

A nevem Tijs Dragtsma, az TD Fine Art Studio alapítója.

Művészként állandó vágy motivál: új vizuális nyelveket felfedezni. Nem tekintem a művészetet fix stílusnak, inkább egy fejlődő felfedezési mezőnek, ahol az anyag, szerkezet, fény és érzelem összetevői találkoznak.

Munkám gyakran egy egyszerű kérdéssel kezdődik. Hogyan szólhat meg egy anyag egy új módon? Hogyan válhat a keménység közeledéssé? Hogyan teremthet a pontosság érzelmet? Ez a keresés a mindennek a középpontja.

A TD Fine Art Studio keretében minden műegyed saját világként, megfontolt logikával, hangulattal és vizuális identitással közelít. Egyes művek ritmussal, ismétléssel és szerkezettel épülnek fel. Mások hiánnyal, árnyékkal, reflexióval vagy feszültséggel születnek. A közös bennük a hitvány, a tisztaság és az érzelmi jelenlét iránti elkötelezettség.

Szenvedélyem a kontraszt. Az erő és a törékenység között. az irányítás és az érzelem között. Ami látható és ami nyitott értelmezésre. Célom nem egyszerűen egy képet készíteni, hanem olyan művet létrehozni, amely megragadja a figyelmet, megkínálja a visszatekintés lehetőségét és idővel is feltárul.

A TD Fine Art Studio az a tér, ahol ezek a felfedezések összejönnek. Ez nem csupán egy műterm, hanem egy folyamatosan fejlődő művészeti univerzum, amelyet kíváncsiság, precizitás és az egyedi, szándékos és élő alkotás iránti törekvés formál.