Camillo Gannelli - "Linea di confine."

Amit előtted látsz, nem táj, hanem az emlékét idézi fel.

A mű egy vertikális formátumú, materiális absztrakció, három szín- és érzelemsávból épül, amelyek kontraszttal és összhanggal beszélnek egymással.

Fent, egy égbolt. Poros szürkés-kék, mintha idő által felkopott volna, sűrű, durva anyagból dolgozva, mint ősi vakolat. Vannak kiemelkedő, függőleges csöpögések, amelyek sztalaktitáknak tűnnek vagy megkeményedett eső nyomainak. Csendességet, lógó köd érzetét ad.

Középen az arany repedés. Egy vízszintes okker, barna sávot átszeli egy sor szorosan egymás után következő, arany drippelésű függőleges csík. Ez a kép pulzáló szíve, az egyetlen pont, ahol a fény fémetes és meleg. Emlékeztet a távoli képre egy aranykalászmezőre, vagy egy naplementében a vízen tündöklő városra, vagy egy megfejthetetlen kódra. Ott kap levegőt, ott ver a mű.

Alul, a föld. Egy rózsaszín-málva, púder, ősi lila. Egy bársonyos, de még mindig anyagszerű síkság, amelynek szélei barnás árnyékokkal kopottak, és keretezik törékenységét. Itt is két apró függőleges seb ad visszhangot a felsőknek, zárva a kompozíció gyűrűjét.

Technika és érzés:
Az artist világosan töltő masszákkal, spatulákkal, rétegzésekkel dolgozik. Nincs vázlat, van építés. Olyan a festmény, amit éreinteni kell, nem csak nézni. A vonzást éppen az akaratos tökéletlenség adja, a felület wabi-sabi-ja, amely úgy tűnik, mint egy megélt fal.

Nem üvölt, suttog. Olyan mű, amely nagy dekoratív egyensúlyt teremt, de mélyen meditáló lelkiséggel bír. Tökéletes egy kortárs környezetbe, amelynek nem egy túlzsúfolt képre van szüksége, hanem egy olyan területre, amely lélegzik.

Rothko érzelmi rétegzéséért a színnél, és Burri iránta a matéria iránti szeretetért hív.

Egy kis táj a lélekben. Külsőre absztrakt, belsőre figuratív.

A mű már keretelt vászonra készült.