Christian Schad (1894-1982) - Varieteprobe

Christian Schad – Varietépróba

Technika: fametszet
Hordozó: papír kartonon
Méretek: 24,5 × 17,5 cm
A keret nem tartozék

Kiadó: Edition Panderma, Bázel
Év: 1925 (1966-ban nyomtatták)
Példányszám: 230 példányból származó, számozatlan példány (65, kereskedelmi forgalomba nem került példány számozatlan volt)
Aláírás: Aláírva és datálva

Származás:
Edition Panderma, Carl Laszlo, Bázel
Galerie von Bartha, Bázel
Magángyűjtemény, Bázel

Állapot / restaurálás:
Jó állapotban / eredeti állapot

További információk:

Ritka, korlátozott példányszámú darab a háború utáni és kortárs művészetet bemutató, hordozható La Lune en Rodage III gyűjteményből. A 230 példányból származó, számozatlan példány (65, kereskedelmi forgalomba nem került példány számozatlan volt), és a La Lune en Rodage könyvek harmadik sorozatának része. A La Lune en Rodage három kötetben jelent meg, 1960-ban, 1965-ben és 1977-ben; összesen mintegy 180 műalkotást tartalmaz, amelyek az 1950-es és 1970-es évek közötti művészeti avantgárd színteréről nyújtanak áttekintést. A műveket Carl Laszlo gyűjtötte össze, és a kor legjelentősebb művészeinek alkotásait tartalmazták. Ezek fontos művek voltak, amelyek gyakran fordulópontot jelentettek alkotóik munkásságában és pályáján: Enrico Castellani műve például az első dokumentált grafikai munkája, Piero Manzoni többszörözött Achrome-ja pedig az egyetlen ilyen alkotás, amelyet a művész készített.

Christian Schad (1894. augusztus 21. – 1982. február 25.) német festő volt, aki a Dada és az Új tárgyiasság mozgalmához kötődött. Schad portréi együttesen rendkívüli dokumentumai az első világháborút követő évek bécsi és berlini életének.
Schad a Felső-Bajorországban fekvő Miesbachban született; jómódú ügyvéd apja csaknem élete felében anyagilag támogatta. 1913-ban a müncheni művészeti akadémián tanult. Pacifistaként 1915-ben Svájcba menekült, hogy elkerülje az első világháborús katonai szolgálatot; előbb Zürichben, majd Genfben telepedett le. Mindkét város a dadaizmus központja volt, Schad pedig dadaista lett. Zürichben olyan dadaistákkal találkozott, mint Hans Arp és Hugo Ball, valamint Walter Sernerrel, akivel közösen elindította a Sirius című irodalmi folyóiratot. Tanúja volt a híres Cabaret Voltaire megalapításának. 1918-tól Genfben élve Schad megalkotta a fotogram saját változatát (amelyet Tristan Tzara később „Schadográfiának” nevezett el); ennél a kontúrképet klorid alapú, előhívás nélkül nyomtatható papíron alakítják ki. 1920 és 1925 között néhány évet Rómában és Nápolyban töltött. Miután feleségül vette Marcella Arcangelit, egy római professzor lányát, Nápolyban telepedett le, ahol festészeti és rajzkurzusokat látogatott a művészeti akadémián. 1927-ben családjával Bécsbe költözött. E korszak festményei szorosan kötődnek az Új tárgyiasság mozgalmához. A húszas évek végén visszatért Berlinbe, és ott telepedett le. Schad művészetét a nácik nem ítélték el úgy, ahogyan Otto Dix, George Grosz, Max Beckmann és az Új tárgyiasság mozgalom számos más művészének munkáit; ennek oka talán csekély kereskedelmi sikere, vagy az lehetett, hogy művei felszínesen neoklasszicistának tűntek. 1930 körül érdeklődni kezdett a keleti filozófia iránt, művészi alkotótevékenysége pedig meredeken visszaesett. Az 1929-es New York-i tőzsdekrach után Schad már nem számíthatott apja anyagi támogatására, és az 1930-as évek elején nagyrészt felhagyott a festészettel. 1937-ben, anélkül hogy tudott volna róla, a Modern Művészetek Múzeuma három Schadográfiát mutatott be egy Dada és szürrealizmus témájú kiállításon; a műveket Tristan Tzara adományozta. Ugyanebben az évben a nácik Schadot is szerepeltették a Nagynémet művészet című kiállításon, amelyet az Elfajzott művészet kiállítás ellenpontjának szántak.
Schad a háború alatt és azt követően is visszavonultan élt Németországban. Műtermének 1943-as elpusztulása után Aschaffenburgba költözött. A város megbízta Matthias Grünewald Szűzanya és a gyermek című festményének (Stuppach, plébániatemplom) lemásolásával; ezen a munkán 1947-ig dolgozott. Amikor berlini műterme légitámadásban megsemmisült, későbbi felesége, Bettina látványos akcióval megmentette a műalkotásokat, és elvitte őket hozzá Aschaffenburgba. Schad az 1950-es években a mágikus realizmus stílusában festett tovább, az 1960-as években pedig visszatért a fotogramokkal való kísérletezéshez. Schad elismertsége csak az 1960-as években kezdett helyreállni, amikor néhány európai kiállítása egybeesett a fotórealizmus térnyerésével.
(Wikipédiából átvett szöveg)