Camillo Gannelli - TRANSITO

Ez a mű első pillantásra minimalista benyomást kelt, szinte olyan, mint egy Rothko. Aztán közelebb mész – akár csak a tekinteteddel, ahogy ezen a fotón is –, és megérted, hogy ez nem szín, hanem anyag.

Anyag és fény

A felület nincs megfestve, hanem felépítették. Vastag, érdes, vulkanikus réteg borítja. Fent törtfehér, szinte hamuszínű, matt felület, amely úgy nyeli el a fényt, mint egy sópermetnek kitett mészfal. Aztán alázuhan. Oxidvörös, megalvadt vér, cserépdarab. Anyagszerű vörös, itt-ott fényes, mintha még nedves volna. Érezni rajta a kezet, a spatulát, a nyomást.

Lent a vörös lángra kap és feketévé válik. Nem lapos fekete, hanem mély, kékes, bitumenes fekete. Tűzvész utáni éjszaka.

A vonal

Az a vékony vízszintes vonal valamivel a középpont fölött mindent jelent. Elválaszt és összetart. Horizontvonal, heg, varrat. Elválasztja az eget a tűztől, a lélegzetet a bűntudattól. Nélküle csupán absztrakt színátmenet volna. Vele belső tájjá válik. Láva tengere hamuszínű ég alatt. Vagy épp fordítva.

Ami megmarad

A legnemesebb értelemben vett informel mű, Burri és Fautrier nyomdokain. Nem ábrázol, hanem felidéz. Nincs szüksége címre, de ha adnom kellene neki egyet, az Átkelésnek nevezném. Igen, az „ÁTKELÉS” címet adom neki.

Mert éppen ezt teszi: egy átmenettel állít szembe. A világostól a sötétig, a könnyűtől a súlyosig, az elmélkedőtől a zsigeriig. Rád tapad. Nem díszíti a falat, hanem kérdőre vonja.

Technikailag kifogástalan a maga brutalitásában. Egy ilyen munkánál az egyetlen veszély, hogy belecsúszik a már látott, anyagszerű absztrakcióba, de itt a felhordás annyira fizikai, annyira kevéssé öncélú, hogy ezt elkerüli. Érezni, hogy sürgető kényszer van mögötte, nem pusztán stílusgyakorlat.

Ha kiállítanám, egyedül helyezném el, erős súrlófényben, a faltól 40 cm-re, hogy előtűnjön az árnyéka. Szüksége van térre, hogy lélegezhessen.

A mű akrilfestékből és anyagból készült, táblára.