camillo gannelli - Senza titolo

Egy virág, amely nem akar virágra hasonlítani, hanem azt akarja éreztetni veled, milyen közelről nézni rá.

Ez az első gondolat, ami eszembe jut, amikor ezt a művet nézem. Nem csendélet, hanem felülről látott robbanás, egy éltető középpont szinte makrófelvétele.

Az óriási szirmok, amelyeket elvág a vászon széle, szinte belöknek a képbe. Nem maradhatsz távol, benne vagy a virágban. Balra a hideg, szinte krétás fehérek uralkodnak, sötét erezettel, amely repedésekre emlékeztet. Jobbra viszont hirtelen fellángol a melegség: sárga, égetett narancs, telt vörös. Mintha a virágnak kétféle hőmérséklete, kétféle hangulata lenne, te pedig a kettő között állnál.

És aztán ott a közepe. Itt vált át teljesen más hangnemre a kép.

Míg a szirmok lágyan, elmosódottan, szinte akvarellszerűen vannak megfestve, a virág közepe apró, színes töredékek mozaikja: elektromos kék, vörös, sárga, zöld, narancs. Üvegszilánkokra, konfettire, egyenként elhelyezett drágakövekre emlékeztetnek. Tapintható, háromdimenziós hatású, az embernek kedve támad megérinteni. Ez az egész kompozíció energiaközpontja.

A kontraszt. A lágy és a durva, a hideg és a meleg, a nagy és a kicsi között. A mű azért működik, mert nem „dekoratív” a szó hétköznapi értelmében: feszültség van benne. A fehér szirmok szinte fáradtnak, élettelennek tűnnek, miközben a közép lüktet. Olyan virág ez, amely a szélein haldoklik, a közepén pedig él — vagy épp fordítva. Attól függ, honnan nézed.
Közelről a közepének anyagszerűségét élvezhetjük, távolról pedig a színfoltot.